Beszélgetés Kukorelly Endrével (2008-11-02)
Egyetért azzal, hogy az irodalmi rendezvények népszerűsítik az olvasást? Most aktuális a Kaleidoszkóp versfesztivál, az ilyen programokon valóban célközönséggé válnak a tizenéves és huszonéves fiatalok?
Minden eszköz megragadandó, elragadó ahhoz, hogy a kortárs költészetet bekormányozzuk a potenciális olvasók körébe. Az oktatás történeti nézőpontú, ebből fakad irodalmi szocializációnknak az alapvető problémája: ha művészetről gondolkodunk, a művészet történetére gondolunk. Minden, ami körülvesz minket, „kortárs”, ez evidencia, kortárs módon fogyasztasz, kommunikálsz, közlekedsz, táplálkozol és tisztálkodsz, az iskolában az összes diszciplína kvázi naprakész. Nem fizikatörténetet, hanem fizikát, nem matematikatörténetet, hanem matematikát tanulunk, egyedül a művészetoktatás veszi elölről. Kezdi Ádámtól-Évától, és sulykolja, hogy a régi a tuti. A költő bronzszobor, minimum százötven éve működött, és lehetőleg nem ágyban, párnák közt esett el. Nem irodalom-, hanem irodalomtörténet-oktatás megy, és ebből az következik, hogy a gyerek horizontjába nem kerül be a kortárs. Nem a mai válik művészeti anyanyelvévé. Pont az a nyelvezet és „problematika” válik számára idegenné, érthetetlenné, „magassá”, amelyik leginkább neki és róla szól. Mert nem ehhez szoktatták. Mintegy „kifejlődik” a saját diskurzusából, kilép belőle, mikor az irodalommal mint nagybetűs, „szent” Irodalommal találkozik. Maiból kiindulva visszafelé oktatni, ez a talpára állítaná az egész szisztémát. Későbbi művekben természetesen benne él a korábbi, a tradíció, maiból korábbiak könnyen érthetőek, régebbi poétikákból a maiak nagyjából értelmezhetetlenek. Persze nem az oktatáson múlik minden, az „csak” az alap, fesztiválok, felolvasóestek, a kulturális sajtó, a médiumok segíthetnek. Ha jól csinálják, és a fiatalok nem az első pillanatban halnak be az unalomtól, képesek elragadni a jobbakat. Ráadásul ab ovo, a tojásból kibújva, mindenki ír – rajzol, színészkedik, játékelméleteket gyárt –, figyeld meg, mit tesz magával és a világgal egy 3-5 éves kisgyerek. Miket rajzikál és miket hord össze, kész költészet. Erre lehetne építeni. Sajna már az óvoda kezdi a brutál ízlésrombolást, az édi mikimauz-rajzolást, meg a negédes gyerekdalocskákat, és nyomatják Donászi Magdát. Pedig a művészet befogadása nem pusztán az elit számára adottság. Elsősorban a zsigerihez „szól”, az pedig mindenki számára adott. Jó példa erre, hogy kortárs irodalmat csak az elit elit olvas, noha tömegével léteznek amatőr írók, akiknek a zöme valami sosemvolt-„régi” nyelvet beszél, többnyire rosszul.
A felolvasóesteken általában nincs tolongás és nagy létszámú közönség, ez vajon a reklám vagy az érdeklődés hiánya? Az is lehetséges, hogy nem jut el a köztudatba, hol milyen esten lehet részt venni, bár például a Szépírók Társasága a holnapján mindig feltünteti az aktuális programokat.
Sokszor azokhoz sem jut el, hogy mi van, akiket érdekelne. Érdeklődő sincs annyi. Amennyit szeretnék. Remélem, ez a fesztivál népszerűbb lesz a szokásosnál.
Sok esetben a rendezvényeken jelen van a költő, akinek a versét előadják, a művész, aki előadja, és ott van a befogadó is. Mit gondol, ebből a hármasból ki nyer a legtöbbet?
A publikum elé lépés alapja nyilván a megmutatkozási vágy, az egészséges exhibicionizmus, minden normális ember sajátja. Antropológiai sajátosságunk. El lehet fojtani, de minek. Aki ír, az boldog, ha olvassák, és ha olyanok olvassák, akik maguk is írni szándékoznak, az még jobb, minden szerző számára fontos érzés. Aki azt mondja, hogy ez nem érdekli, nem őszinte.
Ön kreatív írást tanít évek óta, tanított a Képzőművészeti Főiskolán, a Magyar Író Akadémián és egyéb színtereken. Mit gondol, az írás tanítható inkább, vagy ez úgy működik, hogy a tehetség vagy megvan, vagy nincs? És ha megvan, akkor csak elő kell hozni, és a bátorságot kell tanítani? Írást vagy bátorságot tanít?
Én attitűdöt igyekszem tanítani. Hogy mit jelent a lélek számára leírni valamit: egy szót a másik mellé. Minél beljebbről, minél őszintébben, minél kevesebb közvetítettséggel. Egyfajta autenticitásra próbálom rávenni azokat, akiket tanítok. Mindenkiben benne a lehetőség, hogy magáról referáljon, és az akkor nem lehet, hogy nem érdekes. Másrészt arra ösztönzöm őket, hogy a terepről, amire már ráléptek, amit belaktak, a mindenképp külsődleges, irodalmias terepről hátráljanak vissza. Vissza önmagukig. Ha ezt valaki képes megcsinálni írás közben, ha ez lesz számára az írás, képessé válik magát is meglepni saját szövegeivel. És akkor másokat is meglep majd.
Ön hogy indult el annak idején a pályáján? Megvolt a bátorság, volt segítsége?
Rosszul. Nem volt senki, akivel tudtam volna beszélni az írásról és kapcsolt részeiről. Ezért tanítok szívesen. Vagyis hát, tanítás, nagy szó, szívesen beszélgetek azokkal, akikkel hasonló cipőben botladozunk. Néha járunk. Olykor van tánc is. Volt egy öt éves periódus az életemben, amikor nem írtam. Mert reménytelennek éreztem magam, rossznak találtam, amit csináltam. Ám ettől csak még rosszabb lett az egész, depresszió, satöbbi, lejelezte a szervezetem, hogy nem azt teszem, amit akarok. A királyi útja annak, hogy jól legyél a bőrödben az, ha azzal foglalkozol, amivel akkor is foglalkoznál, ha neked kéne fizetni érte. Nem könnyű döntés. Hanem nehéz, és én próbálok másokat átsegíteni ezen a nehézségen.
Van értelme a pályázatoknak, vagy hogyan induljon el egy amatőr, küldje el a műveit különböző folyóiratoknak?
Aki ír, az előbb vagy utóbb valahogy elő kell, hogy álljon. Folyóiratoknak persze el lehet küldeni a szövegeket, lassan kétszáz éve így megy, és tényleg működik is. Viszont nem árt, ha valakivel megbeszéled előtte. Sokszor helyette is. Ha abból indítasz: én magamnak írok, ebből nyitsz, az sok csalódástól megkímélhet. Nyitottá válni nagyon nehéz pszichológiai folyamat. Nulláról egyre jutni. Nem a publikálás a legnehezebb, hanem ennek a pszichológiája. A lényeg a szöveg. Nulla kompromisszum. Hogy magadra ismersz-e benne, hiteles-e, te hitelesnek érzed-e. Mindenképp meg kell mutatnod másoknak, ez nem megúszható. Leküzdeni a frusztrációt, mások megítélésének hálójába kerülni. Ez épít. Nem azt jelenti, hogy feltétlenül elfogadd, amit mondanak, de az a konfliktusos helyzet, amibe az ember ilyenkor belelép, őrült hasznos.
Milyen gyakorlati haszna van az írás-óráknak?
Szerintem nagyon jól járnak, akik hozzám járnak, tényleg „fejlődnek”, akármilyen komikusan is hangzik. Van fejlődés. Elsőre reménytelennek tűnők is úgy alakulnak át, hogy alig hiszem el. Erős kontrollt és visszacsatolást kapnak, azt érzem, elég jó vagyok ebben. Másrészt kialakul egy közösség, összejárnak, egymást is tudják segíteni, megmutatják egymásnak a munkáikat, ez is erős kontroll. Javul a „produktum”, az önismeret, az őszinte beszédre való képesség, és ez a legfőbb „produktum” igazából. Ráadásul a publikálásban is tudok segíteni valamit, ha arra érdemes írásokat találok.
Mik a tervei a jövőre nézve? Továbbra is tanítani fogja az írást?
Erős a pedagógiai étosz bennem. Bár sok időmet elveszi, fárasztó is, de szívesen teszem. Van egy társaság, a legkülönfélébb emberekből áll, más-más korosztály és képzettség, velük találkozom minden hétfő este az Erlin galériában, a Ráday utcában. Úgy jött össze, hogy sokan azok közül, akiket itt-ott tanítottam, ragaszkodtak hozzá, hogy folytassuk. Lehet amúgy csatlakozni. Naponta kapok verset-prózát „véleményezés céljából”, egyszerűen képtelenség mindenkivel leülni és beszélgetni, mint régebben. Így hát, aki jelentkezik, elhívom az órámra.
Kukorelly Endre pályájáról itt olvasható részletes ismertető: http://www.szepiroktarsasaga.hu/index.php?pageid=158.
Pataky Adrienn
ELTE Online
