Dr. Rock és zenés gyógymódjai (2008-09-15)
Ki az a Plesi - és ki az a Dr. Rock?
Az első, az bizonyosan én vagyok; sok elírási lehetőség van a nevemben, gondolj csak bele: Pleskonics András… Még szegedi rádiós koromban vettem föl újra, lapátfülű kamaszkoromból való becenevemet – szerencsére meg is jegyezték elég sokan arrafelé… A Dr. Rock titulust, nagy megtiszteltetésemre a Hegyalja Fesztivál sajtófőnöke Korbely György adta nekem, egy beharangozó cikkében: „Dr. Rock szabadegyeteme” címmel , épp azon a nyáron, amikor a Motörhead is ott „tőtötte”, azonos című számát élőben … Azóta igen sok helyszínen és körülményben igyekszem megfelelni ennek a titulusnak…
A két név úgy viszonyul egymáshoz, mint a fedő körök szoktak a síkgeometriában, csak ez meg ráadásul térben van…
Akkor nézzük, mi lenne a Plesi-ség meghatározása?
Az egy általánosabb és általában egy szétszórtabb fogalom, mint a Dr. Rock-ság. Legegyszerűbb öndefínícióm: „szellemi alkalmi munkás”… Ebben aztán van mindön, mint Karácsonykor, ahogy Szögedön szoktuk mondani… bár én 21 éve, még mindig csak „gyüttmönt” vagyok ott, de már jól beszélöm a nyelvöt. Bíkísből szakadtam oda, mint, már korábban szökött pedagógus…
Milyen szakos vagy eredetileg?
Biológiából és földrajzból van egy-két diplomám – és ez benne a szép; mindig valami más, mindig valami szellemi kihívás, kaland…!
Ezek szerint sok etapja volt az életednek, mik voltak a fontosabb állomások?
Orosháza – Csorvás-Petőfipuszta – Pusztaföldvár Szabadság tér – Békéscsaba Nagyállomás - Szeged-Rókus…
Nem így értettem…
Értem én, csak szeretek hülyéskedni… 1975-ben kezdtem tanítani, egy Gerendás nevű kisközségben, illetve ott tanultam meg tanítani, amit aztán katedra mellett, jó 30 évvel később - és nem a szaktárgyaimmal, hanem egy, általam kitalált és kivitelezett egyetemi tantárggyal folytattam.
Ez a szegeden immár legendás rocktöri?!
Egész pontosan: „Rocktörténet és az
ezredforduló szelleme” – ebben benne van az is, hogy a rock inkább csak címke és vezérfonal, itt többről van szó; itt a 20 század második felének egész művelődés és társadalom történetét érintő kortárs-művelő stúdiumról van szó. Hál’ Istennek a mai fiataloknak nagyon fontos a zene és azon keresztül jól tudunk kommunikálni, tudunk hatni egymásra – akárhány évtized is torlódik közöttünk. Szoktam úgy is mondani, hogy ez a „zenehallgatás-kultúra” kurzusa - történettel, olykor elemzéssel vegyítve.
De ne szaladjunk ennyire előre, miket alkottál előtte?
Hosszú lenne az interjú, ha én azt mind felsorolnám… Orosházi nevelőtanárságom évei alatt az ország akkori, egyik legjegyzettebb jazz-klubját vezettem és az amatőrszínjátszás kísérletező kedvű nyugtalan szelleme voltam, a Deszka Színpad rendezőjeként… Voltam is olyan „gyanús értelmiségi”, amilyen csak lehettem és amitől aztán „lépnem” is kellett. Szerencsére a Békés Megyei Jókai Színház akkori főrendezője, egyik rendezésemet látva meghívott színházi titkárnak és a színjátszó stúdió vezetőjének. Volt is néhány érdekes rendezésem és jónány, ma már ismert szakmabeli kiválóság tanítványom. Közben, a mostanában újraéledt Féling Színpaddal is tovább folytathattam avantgard kalandozásaimat (Übü király, meg ilyenek…)… Aztán, amikor a kőszínházban már eleget tanultam és szolgáltam, az újságírás felé fútt a szél. Tartózkodás szerint pedig ’Csabáról Szegedre, és ott családi állapot szerint pedig a nősülés révébe hajóztam be…
Itt mivel kezdted?
A betűverő újságírás mellett, az akkor induló körzeti, majd kereskedelmi rádiózás elsőként megszólaló hangjai között köszörülhettem a torkomat – összevissza-rádióztam a Dél-alföldet… Vagy 12 helyi rádió első csapatának lehettem tagja. Ma már igazi hőskorként idézem fel ezeket a mámoros időket… De az első szegedi lokál-televíziók körül is ugyancsak ott verdestem a szárnyaimat, aztán felmásztam a színpadra és szinte le se jöttem róla, vagy tizenöt éve. Biztosan jóval több, mint kétezer színpadi műsornak voltam szervezője és műsorvezetője, miközben „egy, személyes intézmény”-ként a fiatal tehetségeket vadászgattam és bocsátgattam vízre. Az Arany Pódium elnevezésű tehetségprogramomra igen sokan emlékeznek vissza szeretettel, mint első szereplési lehetőségeikre. Sokukra igen büszke vagyok azóta, mint értékes és elismert művészekre és többnyire ők sem felejtik el a jóöreg Plesit.
Az utóbbi években viszont kezdek visszakúszni a katedrához. Egyre több előadást, foglalkozást, játékprogramot tartok fiataloknak önismereti, zenei, vagy a kettőt kombinálva, drogprevenciós témákban. Utóbbival kapcsolatos specialitásom: a Drog-Rock-Töri – a cím alapján kigógyizható, miről szól és zenél az előadás…
Hogyan lehet ezekből a dolgokból megélni?
Sehogy…!
Milyen út vezetett mindezektől az egyetemi katedráig, ráadásul egy egészen eredeti és extrém tantárgy megalkotásáig?
Érdekes, hogy ez nem volt olyan kanyargós út, mint az enyém szokott lenni általában… Jó időt kivárva, jó helyen dobtam be magam. Látva a pedagógia, a nevelésügy rémséges állapotait, az ének-zene oktatás és általában a kortárs-nevelés kínkeserveit, azután, ismerve a fiatalok gondolkodását, szellemét – hirtelen felindulásból megkérdeztem egy, a szegedi bölcsészkaron tanszékvezető barátomat, nem ajánlana-e be engem valami magasabb egyetemi körbe, képtelennek látszó ötletemmel. Megtette, meghallgattak rektori szinten és visszaküldtek a bölcsészkarra, hogy csináljam, ha nincs jobb dolgom… Csak pénzt ne kérjek… Bedobtam magam és csak akkor kezdett el remegni a lábam, amikor az első előadásom előtt kinéztem az Auditorium Maximum ajtónyílásán… gyorsan vissza is csaptam az ajtót. A helyzetgyakorlat olyan derültséget keltett, hogy ezzel meg is adtam magamnak az alaphangulatot, ami aztán meg is maradt azóta. Itt nem csak a téma, hanem az előadásmód is egészen más, mint amihez általában hozzászoktak a hallgatók… Az első kurzushirdetéskor már egy óra alatt megtelt a 300 fős létszámkeret. Azóta is így áll a dolog, de erre még 30-40 jajveszékelő hallgató általában rákönyörgi magát pluszban… Hihetetlenül nagy jóba nyúltam. Akkora szeretet és támogatás vesz körül a hallgatók részéről, hogy nyugodtan elmondhatom, hogy életem legjobb ötletét sikerült megvalósítanom és ha ügyes leszek és bírom, ebből még életem főműve is lehet majd, de lehet, hogy máris az – természetesen, csak a lányaim után!!!
Azóta mik a kurzus mérőszámai?
Hat félév; három egyetemes, három magyar rocktörténet. Közel kétezer hallgató. Bukás nem volt, de nagy égés nem is egy…! Ettől tartanak a legjobban a hallgatók, mert a mai műveltség kényes dolog és gáz, ha valaki puskázás által, a „A lány, akire szerelemmel nézhetek” helyett ugyanezt, légy-gyel személyesíti meg, zenefelismeréskor…
Van folytatása, meghosszabbítása a kurzusnak?
Huszonvalahány (meg se tudom számolni) vidéki meghívás előadónak, zsűrinek, műsorvezetőnek. A Tarkarét utcai Kollégiumnak pl. állandó meghívottja vagyok, most ősszel is várnak. Rockpöri-ből pedig öt szegedi klub mutatta meg, hogy buli körülmények között is lehet ismeretet terjeszteni és ízlést nevelni. Újabban a nyári ifjúsági fesztiválokon jöttem divatba, mint Dr. Rock – hála a Deltafest-nek – annyira, hogy lassan már lépni se lehet tőlem…
A szegedi kurzus milyen pluszt ad hallgatóknak?
Csak pluszt, mivel csupa olyasmivel foglalkozunk, ami sehol, semmilyen tananyagként nem szerepel, miközben a bajos politikán kívül az embereknek legtöbb dolguk van vele. Tanulunk zenét, magas szinten élvezni és közben gyógyulunk mindannyian lelki és egyéb bajainkból… Lehet ennél jobb tantárgy?! Eccer egy hallgató azt írta be az ETR hallgatói fórumán: „Ilyen vizsgát mán?! Nem volt kedvem kijönni’” – na ettől vagyok én k***va boldog és elégedett!!!
Hogy viszonyul hozzá a többi oktató? Tudománynak vagy hóbortnak tartják?
Erről keveset tudok, mivel nem vagyok egyetemi dolgozó, csak berepülök-kirepülök. Olyan kirívó példát már hallottam, hogy gúnyolódtak rajtam tanár kollégák a bölcsész karon, de nem haragszom rájuk, mert tudom, hogy azért tették, mert nem tudják, nem látják és hallják, hogy én egyáltalán mit csinálok. Akik viszont tudják és értik – tudom, hogy becsülnek és szimpatizálnak törekvéseimmel. A többi nem érdekel, majdcsak meghaladja a kétkedőket az idő…
Mire számíthatunk az utcabáli előadásodon?
Van egy kedves műsorcímem, még rádiós koromból: „TOPLESI” - ez azt jelenti, hogy 40-50 év zenerajongásának, általam legjobbnak ítélt zenedarabjait általában magamnál hordom és az adott beszélgetési/műsor témához rutinból, kreatívan mindig találok valami odavaló zenét… Ráadásul a címben egyéb, sugallatos furmányosságok is involváltatnak… Van még egy kiegészítő alcím-variánsom is: „A blues és ami mögötte van…” Asszem, elmondtam mindent ezzel kapcsolatban… Ingerkeltőek leszünk a színpadon – zeneileg legalábbis bizonyosan… Fogyasszatok sok szódával, mert tömény lesz…
Csörgics Mátyás
ELTE Online
