A pókok revíziója

Egy esszé a megbocsátásról – kínai tudósok a Science-ben publikált tanulmányukban leírtak egy olyan pókfajtát, amely tejjel táplálja a kicsinyeit.

Úgy tudjuk, a szoptatás az emlősök egyik alapvető jellemzője – nekem már általános iskola elején elmagyarázta a tanár bácsi, hogy Berci kutya (aki egy súlyos tévedés, egy félrediagnosztizált identitás miatt kapott nem megfelelő nevet) mit csinál azokkal az újszülött kiskutyákkal a pocakja környékén, meg hát az európai kultúra megtanulta ezt a leckét már egész korán Romulustól és Remustól (bármilyen problematikus legyen is ez a példa), a nőstényfarkas csecsén függő híres ikerpártól, és akkor több példát már felesleges volna sorolni.

Ezek után aztán igen meglepő lehet a hír: kínai tudósok a Science-ben publikált tanulmányukban leírtak egy olyan pókfajtát, amely tejjel táplálja a kicsinyeit.

A pókoktól való félelmem nagyjából hétéves koromban kezdődött, amikor anya a tévét kapcsolgatva egy olyan csatornára tévedt, ahol éppen egy merénylő ízeltlábú megrázó tettéről adtak számot: motorozás közben egy szőrös pókszabású befészkelte magát egy görög hölgy fülébe – még hálót is szőtt a hallójáratba! Végül egy kikandikáló pókláb leplezte le. Ezután napokig nem mertem elaludni, nem mertem behunyni a szememet sem, mert féltem: ha egy pillanatra is elveszítem a fókuszt, a sarokból kukucskáló kaszás rögvest rásettenkedik a fülcimpámra. (A történetet egyébként megtaláltam itt: vajon lehet, hogy feleslegesen forgolódtam éjszakákon át, és gyermekkorom – sőt, személyiségem – egyik meghatározó félelme puszta tündérmese?)

Később sem sikerült segíteni a fóbiámon – nyarak teltek el azzal, hogy a Bibliával csapkodtam a zugpókot –, pedig biológus barátaim próbálkoztak mindenfélével: beszéltek például az altruizmusról (bizonyos populációban egy egyed akár saját kárára segít fajtársának) hogy ne csak a csúnya fekete özvegy póklányról összeszedett ismereteimből ítélkezzek. A Stegodyphus pókok esetében gyakran előfordul a matrifágia: a frissen kikelt pókok jól megcsócsálják az anyukát. Hát – derék dolog az önfeláldozás.

Így készül a pávapók a közelgő karácsonyra.

 

Olvasgattam persze egyébként is róluk, jobb ismerni az ellenséget. Az ELTE tudósai (dr. Szűts Tamás) is foglalkoztak pókkutatással, kiderült például, hogy az egyik pókfajta mérge – amely egyébként szintén az ugrópókok családjához tartozik, ahogyan egészen véletlenül a szoptató tajvani példányok is – hatásos lehet a gyermekkori leukémia kezelésére. Ez már majdnem meggyőzött arról, hogy nem kell máglyán elégetni mind a 40 000 fajt, és mikor már szinte magamat is meggyőztem róla, hogy meg vagyok győzve – egyszer csak arra eszméletem, hogy ezt a Lucas the Spider mesefilm epizódot nézve rosszul vagyok, amiért nem nyithatom rá a csapot a lefolyóba ugró, egész aranyos, szőrös pókrajzra. Ha a Lucas the Spidert nem is ismeri mindenki, a Vízipók-csodapókot, a klasszikust biztosan: a nyolclábúak régóta próbálják belopni magukat a szívembe mesefilmek formájában – most az ELTE Biológiai Intézetének docense, Kriska György gondoskodott arról, hogy ne csak animációs film mutassa be a csodapók életét: december 16-án mutatják be a búvárpókok mindennapjairól szóló dokumentációt a Duna Televízión.

Az előítéletem ugyanakkor lassan felszívódni látszik/kényszerül, hiszen újra és újra szembesülnöm kell azzal, hogy a pókok nem szükségszerűen a sátán ivadékai. A fentebb is említett friss tanulmányban nem csak arról a megfigyelésről számolnak be, hogy a tajvani pókanya tejjel táplálja kisbabáit, hanem azt is jegyzik, hogy odaadó szülőként csaknem negyven napig – egészen nemzőképességük elérésééig – gondozza őket.

Én izgalommal vegyes rémülettel várom a pókokkal kapcsolatos további fejleményeket, nem feltétlenül csak a személyiségem fejlődésének érdekében. Figyelemre méltó és nagyszabású kísérlet volna például megvizsgálni a mostanában oly gyakran használt „mamahotel” fogalmát ezeken az élőlényeken – mindenesetre mindenképpen érdemes az embertársadalmaknak példát venni a pókok családmodelljéről.

A tanulmány linkje.