A hazaszeretet mint Ámor… – Széchenyi gondolatai

Széchenyi a Hitel Előszójában egy olyan gondolatot ír le, amelyre leendő tanárként rögtön felfigyeltem: „minden emberben van valami jó, mint virágokban méz”, és minden embertől lehet valamit tanulni. Az ember mint egyén és az emberiség, a társadalom egyaránt a fejlődésre, az egyre jobbá válásra törekszik.

Úgy látja Széchenyi 1829-ben, hogy Magyarországon igen nagy igény van erre: „igen soknak célja csak egy: nemes és dicső, s nem egyéb, mint a közjó előmozdítása.” A jóra azonban sokféleképpen törekedünk, és ha még a cél közös is, a megvalósítási sorrendben vannak különbségek. Példákkal adja olvasói tudtára Széchenyi e gondolatát, amikor különböző emberek véleményét idézi: az egyik szerint híd kellene Pest és Buda között, a másik szerint út Horvátországba; az egyik úgy véli, színház kell Pestre, a másik úgy látja, fák a Duna-partra stb. A különböző nézőpontok ütköznek a haza fejlődése tekintetében. Széchenyi szerint túl sokan vannak olyanok, akik „szomorúan fütyörészik el a mohácsi veszedelem nótáját”, hozzáteszi: „az okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthetett meg, s avval béelégedni s lassankint, többet szerezni iparkodik.” Ezt a gondolatot a ma emberének is érdemes lehet megfontolni, hiszen ha mindig a múlton (legyen az saját vagy a hazánk múltja) tipródunk, nem tudjuk a jövőt építeni.

És hogy milyen a bölcs hazafi? A legnagyobb magyar szerint az, „ki lehetőt kíván, […] lélekderülten él, […] a közjóért fáradozván, nem panaszkodik mindegyre hasztalan.” Az ember a hibákat magában keresse először, és csak azután másokban. A közember célja ne a jóakarók megszerzése legyen (akik közül egy része később ellene fordul), „hanem hogy használjunk”. Hasznosak legyünk, akár igazat és hasznosat mondunk, akár nem. Nem hazafik azok Széchenyi szerint, akiket csak a jövedelmeik és az egzisztenciájuk kötik az anyaföldhöz, s saját hazájukat gúnyolják, hiszen „még az undok szarka se mocskítja be tulajdon fészkét.” De azokat is bírálja, akik közönyösek, és „here gyanánt csak henyélve híznak a haza zsírján.” A korszak nagybirtokos rétegét a gróf összetartásra, tapasztalatszerzésre és együtt gondolkodásra szólítja fel. A régebbi korok irodalmi szokásait jól tükrözik, hogy Széchenyi az Előszóban elnézést kér az olvasótól, ha írása nem hozná a várt eredményt, nem lenne hasznos, s megígéri, hogy ő mindent megtesz ennek elkerülése érdekében.

Széchenyi sírja Nagycenken (kép: BM)

Széchenyi sírja Nagycenken (a szerző képe)

Széchenyi a Bévezetésben felveti, hogy a nemzetek virágzásának okait többnyire (a „vak szerencse” mellett) az „egészséges agyvelő” és a tudományok kiemelt szerepe magyarázza. A férfi számára legszebb tudomány pedig „embertársai java s boldogsága okainak nyomozása s kifejtése.” Az ország állapotának pontos megismerése segít kialakítani a fejlődéshez hatékony irányvonalat. De hogy lesz valaki tudós ember? Széchenyi így válaszol erre a kérdésre: „Nem a tanulás s tudományok mennyisége teszi az embert okossá, hanem azok megemésztése s jó elrendeltetése”. A gazdasági megújulásban nem lehet a gróf szerint a maradiság elve a győztes, hiszen be kell látni, hogy a pénzügyi nehézségeket a régi rendszer okozza, ezért azt új alapokra helyezéssel lehet csak javítani, és nem annak megtartásával.

„A hazaszeretetet sokan úgy képzik, mint Amort, bekötött szemekkel.” – írja a Végszóban Széchenyi István, azaz nem akarják látni az emberek saját nemzetük hibáit, fejlődésének gátjait. A hazaszeretet viszont „nem vak szerelem […], de mégis tökéletlen érzés.” A hazát becsmérlők ereje a legnagyobb magyar szerint kevés, egy példát is hoz fel erre: „Mit árthat a régi s erős várnak, ha valaki vak mérgében sárt s követ hajít ellene?” A Hitelben Széchenyi – ahogy a Végszóból kiderül – kerüli a szélsőségeket: a „lehető jót”, a reális célokat, és nem a „képzelt jót”, az illúziót kívánja elérni. A jövőbe tekint, mert „a múlt elesett hatalmunkbúl, a jövendőnek urai vagyunk.” Végül pedig hozzáteszi: „sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz! Széchenyi Hitel című írásának sorai a 21. század magyar értelmiségének is erővel és példával szolgálhat, gondolatai ma is érvényesek, megfontolandók.

 

Kiemelt kép: a nagycenki Széchenyi-kastély (a szerző képe)