Vágyak helyett célok: a változás tudománya

A Pszinapszis – Budapesti Pszichológiai Napok idén is ízelítő előadások szervezésével igyekszik betekintést nyújtani, milyen élmények várhatnak azokra, akik a tavasszal megrendezésre kerülő többnapos pszichológiai fesztiválra ellátogatnak majd. Bár a XXIII. Pszinapszisra néhány hónapot várnunk kell még, addig sem maradtunk az épülésünket szolgáló tartalmas program nélkül: Limpár Imre pszichológus Pszinapszis-ízelítő előadásán jártunk.

Mit tehetünk, ha magas a „2m-mutatónk” (magyarázkodás, mentegetőzés) és a „4p-indexünk” (puffogás, pampogás, picsogás, panaszkodás), de nem jutunk egyről a kettőre? Miért van az, hogy már Hérakleitosz is megmondta, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, mégis újra és újra ugyanazoknak a hibáknak az elkövetése akadályoz meg minket az előrelépésben? De hiszen a Sors akarta így, Isten akarta így, ilyen az élet, ezt dobta a gép, egyszerűen csak ilyen vagyok, nemdebár? És különben is, a magyar ilyen panaszkodó nemzet, a kalandozások évszámai közül is csak a vesztes csaták dátumát kellett megtanulni töriből, meg már úgyis mindjárt 2019, elég lesz újévi fogadalomként az életünk részéve tenni a változást, igazam van? Álljon itt ez a néhány a sok mindenki által nemegyszer használt ún. felmentő narratívák közül, amelyekkel saját életünk megakadását igyekszünk általában legitimálni.

Sörnyei Dániel, a XXIII. Pszinapszis szakmai stábvezetőjének megnyitója után az előadó, Limpár Imre pszichológus előadásából viszonylag sok időt szentelt a hatásos bevezetésnek, és a fenti, mantraként emlegetett gyakori kifogásokat tárta a hallgatóság elé lendületes, humoros előadói stílusában. Ezután javaslatot tett arra, hogy milyen kérdéseken célszerű elgondolkodnia első körben azoknak, akikben felmerült, hogy változást szeretnének elérni életük valamely területén. Hogy vagyok? Miért most szeretném a változást? Mit várok tőle? – ezek talán a legfontosabb végiggondolandó szempontok egy ilyen elhatározás kezdetén (ezen kérdéseket Limpár Imre egyébként a klienseinek is felteszi), fontos azonban, hogy nem adhatunk ködös válaszokat saját magunknak, hanem jól körülhatároltan, pontosan ajánlott megfogalmazni érzéseinket. A következő lépés annak a felismerése és tudatosítása, hogy a változás folyamatáért a változást kívánó személy a felelős elsődlegesen (akkor is, ha segítséget kér hozzá), és a változással kapcsolatban csak a változást elérni szándékozó ember lehet kompetens. Egyszerűnek tűnik, de gondoljunk csak pl. arra, hogy milyen nehéz lehet ezt a gondolkodásmódot magáévá tennie annak, aki olyan szülő-gyermek kapcsolatban nőtt fel, amelyben a szülők gyakran gyermekük egész élete során „jobban tudják”, mi a jó a gyermek számára, akkor is, ha már több évtizede felnőtt ember a csemetéjük…  Ha ezekkel megvagyunk, következő teendőnk, hogy a felismerést, miszerint változásra van szükségünk, fordítsuk át cselekvésbe, mert a „szó erőtlen, hús-vér hordozó kell neki”.

Limpár Imre kétféle változásfelfogást különböztetett meg: az egyik szerint a változás keretein belül bármit el lehet érni, a másik szerint viszont a változásnak korlátai vannak. Az előadásban utóbbi – meglátásom szerint tudományosan alátámaszthatóbb – irányzatba nyerhetett betekintést a hallgatóság. A változásra korlátokkal rendelkező fogalomként tekintő irányzat szerint a változás korlátai négy nagyobb kategóriába sorolhatók:

  • biológiai korlátok
  • intrapszichés korlátok
  • interperszonális korlátok 
  • az idő mint korlát.

Limpár Imre szerint a biológiai korlátok megérthetők úgy, hogyha az embert a fogantatás előtti helyzetében elképzeljük egy körként: ezután már a fogantatással, később pedig a születéssel kiszakad egy-egy körcikk ebből a teljes körből, ez pedig tulajdonképpen biológiailag meghatároz bizonyos kereteket, amelyek között mozoghatunk – és változ(tat)hatunk – életünk során. Biológiai korlátaink felismerése azért is fontos, mert ezekbe kénytelenek vagyunk belenyugodni, majd miután ezt megtettük, minden energiánkat a megváltoztatható tényezőkbe fordíthatjuk. Intrapszichés korlátok alatt a magunkról elhitt evidenciák értendők, amelyek sokszor önbeteljesítő jóslatként működnek (pl. „én egy kövér fiú vagyok” – lehet, hogy pont azért nem tudja magát rávenni valaki a sportolásra, mert elhiszi, hogy akkor sem fogyna le, ha sportolna, tudniillik ő „egy kövér fiú”). Az interperszonális korlátok közé tartozik a szociokulturális közeg életfelfogása (pl. mit tart a családunk „munkának”? milyen a „rendes ember” a családunk szerint?) és a társadalmi korlát (a „lokalitás realitása”: bizonyos helyen, közegben mit reális elérni és mit nem). Az idő mint a változás korlátja szintén egy könnyen belátható tényező: életünk egész egyszerűen nem véges arra vonatkozóan (és másra vonatkozóan sem, természetesen), hogy változást eszközöljünk benne (pl. nyugdíjas korban nem feltétlenül ajánlott a gyermekkori hatásokra visszanyúló személyiségstruktúra megbolygatása).

ízelítő résztvevők

Nagyon sokan gyűltek össze a Corvinus C épületében (a kép forrása az előadás Facebook-eseménye)

A változást többféle módon is elérhetjük, ezek sikere leginkább attól függ, hogy a megváltoztatni kívánt problémás terület gyökere milyen mélyre nyúlik vissza. Az is előfordulhat, hogy a felszín ismeretével is előrelépést érhetünk el, ha a változtatni szándékozott területtel kapcsolatos probléma nem nagyon mélyen gyökerezik: léteznek esetspecifikus, tanulható és gyakorolható megküzdési stratégiák az ilyen esetekre. Ha viszont a probléma alapjai mélyebbre nyúlnak vissza, akkor ezek a megküzdési stratégiák csak ideig-óráig működőképesek, „mindössze” tüneti kezelés érhető el alkalmazásukkal. A változás eléréséhez ilyenkor mélyebb befelé nézésre, „értésre” van szükség. Fontos azonban, hogy az önismeret csak tettekbe átfordítva ér valamit ebben az esetben is: Limpár Imre keserédesen meg is jegyezte, hogy ha egy szorongó, neurotikus személy elmegy önismereti tréningekre, de nem konvertálja tettekbe az ottani felismeréseket, akkor pusztán annyi változást fog elérni, hogy egy nagy önismerettel rendelkező, szorongó, neurotikus ember lesz.

A változás elérésében az is fontos lépcső, hogy célokat fogalmazzunk meg. Evidensen hangozhat, de korántsem az, ugyanis a mindennapi életben az ember hajlamos összemosni a vágy és a cél fogalmakat. A két fogalom között olyan kapcsolat áll fenn, hogy a célok is általában vágyként indulnak, ezután alakítja őket kemény munkával céllá a változásra törekvő ember.

A vágyak:

  • nem elég pontosan körvonalazottak, az előadó megfogalmazásában: „maszatolnak”
  • felpörgetnek 
  • „löknek”
  • közömbössé tesznek
  • mennyiségi jellegűek
  • a lézengést szolgálják.

Ezzel szemben a célok:

  • nagyon konkrétak
  • mérhetőek
  • elérhetőek
  • időhöz kötöttek
  • türelemre intenek
  • „húznak”
  • lelkesítenek
  • minőségi vonatkozásúak
  • a létezést szolgálják.

Ebben az összevetésben feltűnhet, hogy a célok tulajdonságai közül több is fokozatiságot sugall: a célok bár lassítják és türelemre intik az embert, hosszabb távon mégis minőségibb változást érhetünk el segítségükkel, ha megpróbálunk célokat megfogalmazni, vagy ha vannak vágyaink, azokat célokká szelídíteni. A boldogság ugyanis lassú, nem egyik napról a másikra alakul ki. Limpár Imre a párkapcsolatra vágyakozás céllá alakítását fejtette ki bővebben: mivel ezt ilyen formában pontosan nem tudjuk irányítani („egy átlagos csütörtökön nem tudunk tenni érte”), meg kell próbálni a sorsunk helyett önmagunkat irányítani, hogy talán a sorsunk is megváltozzék; jelen esetben például feltehetjük magunknak a kérdést: szóba állna-e velünk egy olyan személy, amilyet elképzelünk magunk mellé? Ha nem a válaszunk, célokat tűzhetünk ki azt illetően, hogy miben kell változnunk ahhoz, hogy olyanok legyünk, mint akivel elképzelt jövendőbelink szívesen elmenne randizni. Ezekért a konkrét, önmagunkra vonatkozó célokért viszont már akár egy átlagos csütörtökön is tehetünk!

Az előadó végezetül néhány konkrét praktikát osztott meg a jövőorientáltság jegyében.

  • A változás iránytűjeként tegyük fel magunknak ezeket a kérdéseket: mi a dolgunk/életcélunk/küldetésünk? Mikor mondanánk, hogy „mindenünk megvan”?
  • Ne ismételgessük egy cél elérése után, hogy „de hiába”, ezzel ugyanis csak vágyainkat hergeljük, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a célt elértük!
  • Keressünk pozitív kényszerítő körülményeket (amelyek egyfajta „titkos összetevőként” működhetnek), ilyen lehet akár egy számunkra kedves személynek tett ígéret is a cél elérésére vonatkozóan!
  • Elemezzük a múltbeli pozitív precedenseket: mikor sikerült már valami, és azt milyen pozitív külső és belső tényezők segítették elő?
  • Ne szabjunk magunknak túlzó időintervallumokat (pl. mindig, soha), helyette ésszerű mennyiségeket, reális számokat tűzzünk ki!
  • Daraboljuk apró darabokra a feladatunkat, és az első kis szeletet azonnal végezzük el!

A lényeg: a változás mindig lehetséges, az a kérdés, mire lesz merszünk.

Limpár Imre véleménye szerint az ember hajlamos blogbejegyzések vagy könyvek elolvasásától, előadások vagy tréningek látogatásától várni a változást: mindez azonban csak lassan feldolgozva, önmagunkra vonatkoztatva ér valamit, és persze csak akkor, ha tettekbe is átfordítjuk az innen-onnan szerzett ismereteinket a változás tudományáról. Azt gondolom, Limpár Imre dinamikus és egyben szórakoztató előadása olyan pszichológiai tudományos ismeretterjesztés volt, amely – lassan feldolgozva, önmagunkra vonatkoztatva és tettekbe konvertálva – határozottan hasznos a változtatni kívánók számára.

A kiemelt kép innen származik.