You can Kánon – Revizor OFFline: Csináljunk kánont?

Vannak azok a szavak, amikkel ugyanolyan valószínűséggel találkozhatunk a kampuszon, egy előadáson vagy egy tanulmányban. Ezeknek a jelentős része viszont egy olyan regiszternek az eleme, amiben a pontos jelentésekről, definíciókról, attribútumokról vitatkozni lehet, sőt kell. Ilyen szó például a kánon is – amit sikeresen körbejárt négy irodalomközeli ember a Revizor OFFline novemberi eseményén.

A barátnőmmel és egy barátommal érkeztem a Magvető Caféba. Igazából nem volt nagy érkezés, néhány nappal ezelőtt itt születésnapoztunk, az ötvenes lufi még a szekrényen díszelgett, meg bennünk is az élmény – eleinte nem tudtunk tőle túlzottan elvonatkoztatni. Néha eszembe jutott, hogy nem nosztalgia-matinézni vagyok itt, hanem dolgozni, de a sztorizás végül mindig magával rántott; egészen addig, amíg fel nem ült a pódiumra a négy résztvevő (Szilágyi Zsófia, Nyáry Krisztián, Radnóti Sándor, Kucsera Tamás), jelezve, hogy itt most komoly értelmiségi diskurzusok lesznek. Amennyire elhangozhatott volna a fejemben az előbbi cinizmussal átitatva, annyira gondoltam komolyan a beszélgetés kezdete után csupán pár perccel.

Csáki Judit már a beszélgetés elején konstatálta, hogy ő bizony kemény moderátor. Tényleg. Az első kérdés in medias res a kánon jelentésére koncentrált, a négy résztvevő pedig négy különböző, mégis egymással összefüggő választ adott. Szilágyi Zsófia értékrend szerint végbemenő szelektálásnak, Nyáry Krisztián egy adott közösség által relevánsnak tekintett szerzők, produktumok, írói nyelvek, etc. gyűjteményének nevezte (megjegyezve és hangsúlyozva, hogy több kánon is létezik); Kucsera Tamás a temporalitás fogalmának jelentőségét emelte ki, azaz hogy minden kánon ideiglenes; Radnóti Sándor pedig a régi és a mai kánon közti különbséget fejtegette, miszerint a régi kánon, avagy a „klasszikus” fogalma egy megtisztult, szilárd jelenség, míg a mai kánon egy kevésbé zárt, rugalmasabb rendszer.

Persze a fogalmi megállapítások mellett egyaránt fontos a funkcionális meghatározás, ebben biztosan egyetértenénk a moderátor hölggyel, hiszen a következő kérdése erre vonatkozott: mégis mire való a kánon? A válaszok jellegét hasonlóan lehetne összefoglalni, mint az előző bekezdésben. A kánon funkciói az elhangzottak alapján a letaglózástól kezdve a megtartás és kiemelés, valamint az identitásformálás gesztusán keresztül az orientációig terjednek.

Talán utóbbi fogalom a legfontosabb: ennek kapcsán Szilágyi Zsófia fejtette ki bővebben álláspontját. Kijelentette, hogy az orientáció segítheti és hátráltathatja a hagyományozódást, de nem mindig jó. Magát a problémát úgy fogalmazta meg, hogy valami vagy valaki kánonba emelése valami vagy valaki kánonból való kiesését okozhatja. Ezt érzékeltetendő a magyar irodalom páros gondolkozását hozta fel példának (Babits vs. Ady, Móricz vs. Kosztolányi, Csinszka vs. Léda), ami jól illusztrálja, hogy ez a fajta oppozíció gyakran fennáll, de nem mindig eredményezi valamelyik szerző kiesését.

Nyáry ezt annyival kiegészíti, hogy a magyar irodalomra jellemzőek a triumvirátusok is, amikről univerzálisan elmondható, hogy a három szerzőből egy kevésbé tehetséges. Felhozott mintája a Petőfi Sándor – Arany János – Tompa Mihály hármas, hiszen Tompát maga Petőfi emelte be a kánonba az állandó jellegű elismeréssel (mondhatjuk, hype­-pal), aminek eredménye, hogy „már senki nem olvasott Tompát, amikor még benne volt a tankönyvekben” (Nyáry).

revizor2

A Magvető Café belülről
Kép forrása: cafe.magveto.hu

A következő kérdés a kánonok létrehozóira irányult: Radnóti Sándor szerint az idők tesztje és a „bölcs bírók” (a jó kritikusok) rendelkeznek kánonteremtő erőkkel, kiegészülve az intézményekkel, az iskolákkal és a pénzügyi sikerrel. Mégis egyetértettek a beszélők abban, hogy az olyan emberek, mint az elmúlt kétszáz év kánonalkotó személyei (ld. Kazinczy, Ignotus, vagy Réz Pál), hiányoznak a mai magyar kritikai közéletből – nincsenek, akik betolják a fiatalokat.

Az irodalmi kánonról azt a fontos megállapítást tette Kucsera Tamás, hogy kevésbé van jelen az intézményesített tudásátadás rendszere, azaz több párhuzamos teret enged az irodalom, mint a további művészeti formák (ld. a zeneművészeti vagy képzőművészeti egyetemeket és kánonokat).

Ezt követően a beszélgetés egy finomabb (majd erősebb) politikai felhangot kapott, aminek nem feltétlenül a jelenlegi platform a fóruma, így csak azt tartom szükségszerűnek közölni, hogy minden oldal képviseltette magát minden témában, és a hatásos érvelés és retorika reprezentatív példáit láthattuk néhány megszólalótól.

Végső soron egy nézői kérdést emelnék ki, amire a válasz az elvárandó pátosz helyett egy ötletet tartalmaz a progresszióra és a kánonok modernizálására: az egy barátom megkérdezte, hogy ha ennyi kánon van, és ennyi a probléma velük, akár a régiek kiesésével, akár a kortársak hiányával, akár az idő szorításával (iskolai környezetben, mondjuk), akkor hogyan lehet ezeket összeegyeztetni. Erre az a válasz érkezett, hogy a régiek redukálásával (nem megszüntetésével, tehát kevesebb Jókaival és nem Jókai nélkül) juthatna idő azokra a kortársakra is, akik rendkívüli hatással voltak/vannak a magyar irodalomra. Ezzel nem veszne el az irodalomoktatás homérosi kezdőpontja, de nem is állna meg 1980-ban – és talán a gyerekek olyan átfogó képpel rendelkeznének a szocializmusról (neadjisten a rendszerváltásról), mint az antikvitásról.

Kiemelt kép forrása: facebook