163 éve, 1855. június 8-án született Czóbel Minka, aki a klasszikus magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotója volt és a modern szimbolizmus előfutárának is tartják.
A Szabolcs megyei Anarcspusztán született, majd beutazta Európát és a Sorbonne-on végezte tanulmányait. Az ő nevéhez köthetőek az első Verlaine-fordítások Magyarországon. Kiválóan beszélt angolul és németül is, Petőfi verseit angolra, Az ember tragédiáját pedig németre fordította. Az európai kitekintés után visszatért a szülői birtokra, Anarcsra. Kapcsolati hálójából izgalmas művészkör bontakozik ki, sógora a festő Mednyánszky László volt, kapcsolatban állt Jókaival és Justh Zsigmonddal is. 1890-ben jelent meg az első verseskötete Nyírfa lombok címmel. Ezt követően további hét kötet jelent meg; Újabb költemények (1892), Maya (1893), Fehér dalok (1894), A virradat dalai (1896), Kakukfüvek (1901), Opálok (1904), Az erdő hangja (1914). 1890-ben jelnt meg Donna Juanna című drámája. Prózai munkái pedig a következőek; Hafia (1891), A két arany hajszál (1891), La migration de l’ame (1897), Pókhálók (1906), A fekete lovas (1914), Báthory Erzsébet (1941).
Az egyetemi tananyagban Czóbel lírája kerül előtérbe, pedig prózai művei is érdekesek. A Pókhálók című kötetben megjelent novellák visszatérő témája a magányos emberi sors és a szereplők közötti kommunikáció hiánya. A szövegekben a századforduló dekadenciája érezhető. A Hagyaték című novellában fókuszba kerül a vizualitás és a látványvilág megteremtése. A főszereplő, Ányiné és fia a vizuális kultúra stratégiáit mozgatják. A szöveg többi karaktere ugyanakkor verbális gesztusokkal él. A főszereplő önartikuláló logikája a gesztusokon és mimikán alapszik. A szövegben nagy hangsúllyal jelenik meg Ányiné arca, egy-egy mozdulata, az egyes eseményekre reagálva. Karaktere szótlanságával, hallgatásaival a csendet, a kihagyást, a redukciót és a törlést vonja maga után. A cselekmény egyes elemeire soha nem szavakkal, hanem nonverbális eszközökkel reagál. Ez az önkifejezési logika nem egyeztethető össze a többi szereplő beszédalapú megközelítésmódjával. A főszereplő elhallgattatja a hozzá beszélők beszédét. Nonverbális eszközökkel, például arckifejezéssel, nézéssel képes megszüntetni, átmenetileg kizökkenteni a beszéd és a hang uralmát. A csend nagyobb expresszív potenciállal rendelkezik, mint a hangos beszéd. A festő hagyatékának felégetése szinte rituális, művészi tevékenységként reprezentálódik. Végigkövethetjük a képek pusztulásának történetét, és az anyag változásának egyes stációit. A hagyaték című novellában fókuszba kerül a hagyomány megőrzésének kérdése. A főszereplő először áttekinti a fia által ráhagyott festményeket, amelyekből vizuális archívumot hoz létre. Ezután következik a festmények módszeres megsemmisítése.
Czóbel Minka regénye a Két arany hajszál 1892-ben jelent meg. A történet főszereplője Dobos lovag, akinek legyőzhetetlenségét a Gábriel arkangyaltól kapott két aranyhajszál biztosítja. A lovag korlátlan hatalommal rendelkezik, az erdő közepére cédruspalotát építtet, és onnan indul rabló portyáira. Dobos életének fő mozgatórugója a hatalom, büntetlenül megtehet bármit. Uralkodói pozícióját féltve szándékosan kerüli a szerelmet, úgy gondolja, hogy a nők csak megzavarnák és veszélyeztetnék hatalmának megtartását. Ezt jelzi, hogy a kincsekkel teli palotába nem léphet be nő. Azonban Dobos életébe is eljön a nagy szerelem, az „egy asszony”, Amália, szerelmük azonban nem lehet teljes, hiszen Dobos szándékosan nem enged kellő teret a kapcsolatnak. Winkler Amália Grineus Mátyás, „a magiszter”, csillagász és tudós ember felesége. Dobos lovag Amáliáról először mint a férjéhez hű asszonyról hall, a szóbeszéd-diskurzusa beleszövődik a szövegbe. A lovag Amáliánál tett látogatása azonban szétbomlasztja a szóbeszéd által hitelesített narratívát. Az asszony nem tud ellenállni a lovag csábításának és beleszeret a férfiba. Miközben továbbra is terjed az asszony tiszta erkölcséről szóló pletyka, az olvasó zavarba ejtő pozícióba kerül, hiszen a befogadó előtt kibomlik az asszony házasságtörésének története. A pár próbálja titkolni kapcsolatát, azonban a környezetükbe lévőket nem sikerül megtéveszteniük. Egyedül a férj az, akinek figyelmét nem keltik fel az árulkodó jelek. A jóhiszemű Grineus Mátyás afféle szórakozott tudós, akinek minden idejét felemészti a tudomány, és aki feleségéről megfeledkezve merül bele kutatásaiba. Az unatkozó asszonyt számos alkalommal pont a férj szolgáltatja ki a csábító lovag számára. Amália titkos viszonyt folytat Dobossal, a nő egyre kevésbé törődik azzal, hogy férje elől eltitkolja az eseményeket. Egy alkalommal, amikor a lovag szorongva kérdezi meg tőle, hogy mi történik, ha a férje rájön a házasságtörésre, ironikus módon ezt válaszolja a nő: „Nem tud ő meg semmit a könyveiből…”. Ez a mondat a befogadó olvasói szerepére is rámontírozható. A történetben az olvasás nem a tudásba való beavatódásként jelenik meg, hanem egy olyan folyamatként, amely a háttérben történő fontos események észre nem vételéért felelős. Az olvasó a történet befogadása kapcsán a tudós által észre nem vett háttértörténettel ismerkedik meg. Az idézett részlet arra figyelmezteti a történetben elmélyedt olvasót, hogy tekintsen fel a könyv lapjairól, ne a mások, hanem a saját történetét olvassa és vegye észre a háttérben folyó eseményeket is. A narráció megtöri és egymásba integrálja a narratív határokat. A könyv olvashatóvá teszi az olvasóját és olyan kérdések feltevését provokálja mint; például mi van, ha mi is csak egy történet szereplői vagyunk és minket is olvas valaki?
Czóbel Minka, forrás: citatum.hu
