A középkor legsötétebb könyve

A középkor legsötétebb időszaka egyértelműen a boszorkányégetések idejére tehető, melyek nagyjából a 15–18. század közöttre datálhatóak. A boszorkányok létezése, illetve magának a boszorkányságnak a fogalma a kereszténység elterjedésével és hatalomra jutásával fogalmazódott meg. Boszorkánynak egy olyan természetfeletti lényt neveztek, aki démoni képességeivel betegséget és rosszat hoz az emberekre. A 15. századtól kezdve durvult el a helyzet, amely szó szerint hisztériává fajult, hiszen akadtak olyan falvak, amelyek szinte teljesen megsemmisültek a boszorkányüldözések során. Abban az esetben, ha egy személyt boszorkánypraktikák űzésével gyanúsítottak meg, az inkvizítor fájdalmas kínzásnak vetette őt alá, és a legtöbb esetben feltételezte, hogy az adott „boszorkánynak” tettestársai is vannak. A kínzás miatt a vádlott előbb vagy utóbb másokat is bemártott, akik újabb és újabb személyeket vádoltak meg.

A boszorkányok a legtöbb esetben nők voltak, csak ritkán férfiak, és általában azokra sütötték rá a boszorkányság bélyegét, akik a társadalomtól eltérő életmódot folytattak, gyógyfüvekkel vagy praktikákkal foglalkoztak. De miért éppen a nők? Jacob Sprenger és Heinrich Krammer (Institoris néven is ismert) szerzők szerint azért, mert a nők nem tudnak parancsolni testi vágyaiknak, éppen ezért könnyű prédái az ördögnek, aki bujálkodásra szólítja fel őket. A német inkvizítorok létrehozták a „világirodalom legelvetemültebb és egyúttal legostobább, a legbolondabb és mégis legveszedelmesebb könyvét”, a Malleus maleficarumot, azaz a Boszorkánypörölyt.

Az 1487-ben kiadott könyv hamar elterjedt az inkvizítorok között, 1669-ig összesen huszonkilencszer nyomtatták újra. Ugyanakkor fontos kijelenteni, hogy az egyháznál sosem jutott törvényerőre, de mint magánirat mégis az összes inkvizítornál megtalálható volt. A Malleus maleficarum ezáltal hatalmas károkat okozott. A két szerző úgy érte el ezt a sikert, hogy két fontos iratot szerkesztettek a kötet elejére – ezáltal úgy állítva be a Boszorkánypörölyt, hogy az az egyház és az állam támogatását élvezi. Ez a két irat VII. Ince pápa boszorkánybulla néven elhíresült dokumentuma, illetve I. Miksa császár pátense, s mindebből az következett, hogy a birodalom alattvalóinak tőlük telhetően támogatniuk kellett az inkvizítorokat.

Maga a kötet három részből tevődik össze. Az első két részben főleg a kánonjog és a Biblia segítségével definiálja a boszorkányság fogalmát, szóval ez a két fejezet komoly hittudományi munkát tartalmaz, ugyanakkor utasításokat is ad a kínvallatások véghezviteléhez. A boszorkányokat olyan lényeknek írják le, akik az ördöggel cimborálnak, betegségekkel sújtják az embereket – vagy éppen szerelmi bájitalokat kevernek. A harmadik rész a papságnak szól, ugyanis a szerzők boszorkányperekre szólítják fel őket.

Több legenda és homály is övezi a Malleus maleficarumot. Elhíresült teória, hogy a könyvet valójában Krammer írta meg, Sprenger nevét csupán ő hamisította oda. Mindezt abban a szellemben, hogy növelje a Malleus presztízsértékét, hiszen Sprenger komoly pozícióval rendelkezett a dominikánus rendben. Érdekesség még továbbá, hogy a Malleusból különböző hamisítványok is készültek, amelyek ugyanúgy elterjedtek Európában, köztük Magyarországon is. Magyarországon a Malleus 1500 előtti kiadásaiból legalább tíz példány ismert, de ezenkívül a 16. században is számtalan példánya lehetett használatban a lyoni, frankfurti, nürnbergi, velencei kiadásoknak. Érdekessége az 1519-es nürnbergi kiadásnak, hogy a domonkos szerzetesek művét a protestáns Friedrich Peypus nyomtatta, aki 1524-ben Luther bibliafordítását is kiadta, de köszönhetünk neki törökellenes nyomtatványokat is. Úgy tűnik, a boszorkányok elleni küzdelem a felekezeti viták fölött állt.

Forrás: wikipedia.org; mno.hu
Kép: witchcraft.org