Beszélgetés Mátyus Edittel, a L’Oréal-UNESCO ösztöndíj nyertesével

Mátyus Edit kutató, de a tanítás egy kicsit mindig is a szívügye maradt. Még általános iskolásként szerette meg a kémiát, az évek során a kedvenc tantárgyból aztán munkaterület, kutatói terep lett. Sikeres a szakmájában – tavaly novemberben Junior Príma Díjat, idén a L’Oréal-UNESCO ösztöndíját nyerte el -, boldog a férjével, fiatal, tervei vannak. Itthon, az ELTE-n.

Azt olvastam rólad, hogy amikor egyetemre jöttél, már túl voltál két Kémiai Nemzetközi Diákolimpián, ahol ezüstöt nyertél. Mennyire tudatosan készültél a pályádra?

Általános iskolás koromban is nagyon szerettem a kémiát, bár előbb a fizikával ismerkedtem meg. Már akkor elhatároztam, hogy szeretnék vegyész és kutató lenni. Innen nagyjából egyenes út vezetett az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumába. A középiskolás évek alatt sok tanulmányi versenyen részt vettem, ezek az élmények segítettek felkészülni az egyetemi évekre. Mind szakmailag, mind a vizsgadrukk, a versenyhelyzet megszokásában. Persze a vizsgákhoz és a versenyekhez képest a kutatás teljesen más, itt nem arról van szó, hogy évről évre egy nagyobb eseményre készülünk – ez egy folyamatos, kitartó munkát feltételez.

A tanári pálya sosem érdekelt? Ennyire célzottan fordultál a kutatás felé?

Mindig szerettem volna tanítani is. Valahogy nekem a kutatás és egy kevés tanítás együttese az, ami igazán bevált, ez az, amit igazán szeretek. Most azt mondhatom, hogy 95%-ban kutatok és 5%-ban tanítok. Egy órát tartok hetente, kémiai matematikai számolási gyakorlatot másodéveseknek. Ez így pont jó, mert elég időm marad kutatni és taníthatok is.

Egyetemistaként tagja voltál a Bolyai Kollégiumnak. Mesélj kicsit erről is.

Budapesti lévén, én nem bentlakó voltam, csak külső tag. Leginkább úgy működött, mint egy klub. Megismerkedhettem azokkal, akik komolyan vették az egyetemet és hasonló célokkal jöttek, mint én, tehát kutatók szerettek volna lenni. Nem csak a szaktársaimat ismerhettem meg, hanem fizikusokat, biológusokat, idősebbeket-fiatalabbakat is.

Mikor ástad bele magad a jelenlegi kutatási területedbe?

Amivel eddig foglalkoztam, egy szóval úgy lehetne leírni: molekulaspektroszkópia. A területtel az egyetemi évek során ismerkedtem meg, a gyakorlati részével akkor, amikor csatlakoztam egy kísérleti csoporthoz. Ebből írtam a szakdolgozatomat is. Az elméleti vonatkozásokkal Császár Attila professzor úr ismertetett meg minket.

Nemrég nyerted meg a L’Oréal-UNESCO Magyar Ösztöndíj a Nőkért és Tudományért pályázatát, mégpedig a legkisebb cukormolekula megtalálásáért. Ezt a felfedezést a gyakorlatban hogyan lehet hasznosítani?

Amikor az egyetemen a cukorkémiával kapcsolatban hosszú reakciósorokat tanultunk, voltak olyan részek, amik zárójelbe voltak téve. Ezek olyan köztitermékek voltak,  amelyeket akkor még nem ismertünk. Most megvan ez a vegyület és ismerjük a spektroszkópiai ujjlenyomatát is. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy mit kell keresni egy reakciósorban vagy bárhol, ahol sejtjük, hogy megjelenhet. Itt akár a világűrre is lehet gondolni – ha valakit az érdekel, hogy a világűrben vannak-e cukrok.

A L’Oréalra mint márkára gondolva: a kozmetikaipar és a legkisebb cukormolekula milyen kapcsolatban áll egymással?

A L’Oréal a munkámból közvetlenül valószínűleg semmit sem fog profitálni, ezeket a kutatásokat ugyanis nem fogja közvetlenül alkalmazni, legalábbis néhány éven belül biztosan nem. Ez inkább csak egy tágabb értelemben vett kapcsolódási pont, a L’Oréal ebben az esetben inkább egyfajta mecénási szerepet játszik.

Többször voltál külföldön, szakmai úton. Egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy kint is maradj? Kiköltözöl, letelepedsz, ott élsz és dolgozol…

Volt lehetőségem ilyesmin gondolkozni, de valahogy mindig az lett a végszó, hogy inkább itthon. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem szívesen megyek külföldre kutatni, de csak néhány hónapra, egy-két évre, nem tartósan.

A család miatt?

Igen, részben miattuk. Hiába látok rengeteg példát arra, hogy sokan felkerekednek családostól és kimennek, én valahogy itthon érzem jól magam. Rövid ideig szívesen kalandozom külföldön erre-arra, szerintem kell is világot látni… De szeretem a magyar nyelvet, itt nőttem fel. Hiába tanultam idegen nyelveket, például az angolt is, hiszen ez a szakma, a tudomány nyelve, enélkül meg sem lehetne lenni – nem ugyanaz, mint az anyanyelvem.

Dolgozol jelenleg valamilyen projekten?

Januártól dolgozom itt az ELTE-n tudományos munkatársként a Molekulaszerkezet és Dinamika laboratóriumban, aminek Császár Attila professzor úr a vezetője. Ehhez a laboratóriumhoz a Zürichben elkezdett témámmal csatlakoztam, amelyen két évig dolgoztam az ETH Zürich-en, most itthon folytatom. Ez egy elég elvont, elméleti téma, az a jelentősége, hogy a nagyfelbontású spektroszkópiai kísérletek egyre pontosabbak és pontosabbak. Az elméletnek pedig még bőven fejlődnie kell ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a kísérleti pontossággal, és hogy megértsük, hogy mit is jelent az a sok számjegy, amit annyira pontosan meg tudnak mérni, mi van mögötte. Úgyhogy most ez a fő kutatási irányom.

A munkád mennyire tölti ki a mindennapjaidat, mennyire vagy elfoglalt? Milyen ritmusban dolgozol?

Elég nagy a szabadságom, viszont időnként nagyon sok a határidő… Ha van egy feladat, azon lehet gondolkodni napokon, éjszakákon keresztül, nem pedig minden nap nyolctól ötig. A belső motiváció az, ami hajt, hogy „Na, hajrá!”, haladjunk. Minden időszak egy kicsit más; nyáron, kora ősszel vannak általában a konferenciák, ilyenkor mindig több az utazás, készülni kell az előadásokra. Év közben pedig oktatás folyik, ami megköveteli a rendszeres készülést.

Hogyan kapcsolódsz ki?

Nekem a családom jelenti a kikapcsolódást. A férjemmel otthon lenni vagy főzni egy jót, kirándulni, megnézni egy jó filmet… Ehhez hasonló, egészen hétköznapi dolgok.

Milyen a jövőképed? Azt már megtudtuk, hogy nem külföldön képzeled el az elkövetkező éveket, itthon mit szeretnél csinálni?

Folytatni azt, amit elkezdtem. Kutatni, és mellette egy kicsit tanítani. Mindezt persze itthon, az ELTE-n.

Kép forrása: szavazzukmeg.hu