A matematika nyelve

Lovász László, a Matematika Intézet egyetemi tanára Fulkerson-díjas lett. A háromévente odaítélt kitüntetés kapcsán beszélgettünk vele kutatásokról, a jó matematikatanár pedagógiájáról, Amerikában szerzett tapasztalatairól és arról, vajon beskatulyázható-e minden tudós egy elefántcsonttoronyba.

–          Honnan ered a matematika iránti fogékonysága? Családból hozta magával?

–          Szüleim, nagyszüleim között nem volt matematikus. Apámtól tudom, hogy ő hosszan habozott érettségi után: orvos legyen-e vagy matematikatanár? Belőle végül is orvos lett. Én magam a hetedik-nyolcadik osztályban kezdtem el komolyabban foglalkozni a matematikával. A szakkörvezető tanácsára jelentkeztem aztán a Fazekasba, ami akkoriban még korántsem volt híres középiskola, a matematika tagozat is éppen akkor volt indulóban.

–          Voltak olyan pedagógusok, akik ösztönzőleg hatottak Önre?

–          Már a gimnáziumban is több kutató matematikussal találkoztunk, közöttük Hajnal Andrással és Péter Rózsával is. Nagy volt az érdeklődés az újonnan indult matematika szakos osztály iránt, szívesen jöttek el szakkört tartani vagy egy-egy anyagrészt tanítani. A matematikatanárunk Rába Imre volt, ő is sokat foglalkozott velünk, a legjobbakat aztán idővel átirányította az egyetemi, intézetbeli tanárokhoz. Én először Surányi János professzorhoz, a kutatóintézetben pedig Garai Tiborhoz kerültem. Az, hogy az ELTE-n folytatom a tanulmányaimat, nem volt kérdéses, sőt az osztálytársaim körében is ez volt a természetes.

–          Mikor kezdett el komolyabban foglalkozni a gráfelmélettel, jelenlegi kutatási területével?

–          Akkoriban nem volt igazán központi területe a matematikának, de Magyarországon sokan művelték, Kőnig Dénes magyar matematikus írta az első monográfiát a témából 1936-ban. Erdős Pál egyik kedvenc területe is ez volt, külföldi útjai során rengeteg kérdést, problémát, kikutatnivalót hozott magával. Egy új terület felfedezésekor nagyon sok érdekes és viszonylag egyszerűen kutatható problémakör merül fel, amihez nem is annyira technikai tudás, mint inkább ötletek, kreativitás szükséges – épp ezért ideális az ifjú kutatók számára, akik szeretnének bekapcsolódni a tudományos munkálatokba. Így kezdtem én is. Később persze sok más területtel is foglalkoztam, de a gráfelmélettel-hálózatelmélettel való kapcsolat mindig megmaradt.

–          Mikor járt első ízben úgy külföldön, hogy versenyzett, konferencián vett részt vagy éppen kutatott?

–          Külföldön először tizenöt évesen versenyeztem a diákolimpián. Amikor húszéves fejjel megoldottam egy amerikai matematikus problémáját – lassan, de eljutott hozzá -, meghívott Nyugat-Németországba a konferenciájára. A kijutás egyáltalán nem volt könnyű, alig kaptam rá engedélyt, hogy elmenjek. Sok-sok adminisztratív huzavona után aztán mégiscsak sikerült.

–          A számtalan díj és elismerés közül melyik az, ami különösen kedves a szívének?

–          A két éve kiérdemelt Kyoto-díjat mindenképp kiemelném, ez az egyik legmagasabb rangúnak tartott kitüntetés, amit rendkívül ünnepélyes átadási ceremónia kísért. 1999-ben nyertem el a Wolf-díjat is. Nagyon megtisztelő a Bolyai-díj mellett a Széchenyi Nagydíj, hihetetlen érzés egy kategóriába tartozni azokkal az elődökkel, akik szintén megkapták.

–          Ön sokáig élt és dolgozott Amerikában. Milyen szakmai- és élettapasztalatot hozott haza magával?

–          Mielőtt huzamosabban éltem volna odakint, többször kiutaztam már rövidebb időszakokra, egy-egy évre. Aztán jött egy tizennégy éves periódus. Azt kell mondjam, mindig hasznosnak találtam azokat a tapasztalatokat, amiket külföldön gyűjtöttem. Amikor kevesebb időt töltöttem idegen országban, mindig a friss kutatási módszerek, eredmények kötöttek le, a sok induló gondolattal való megismerkedés. Az Amerikában töltött tizennégy év során hat évig tanítottam a Yale Egyetemen, itt beleláthattam az oktatási rendszer gyöngéibe és erősségeibe egyaránt. Nem csak az egyetemi oktatás fényében mondhatom ezt, mivel a gyermekeim is részben ott jártak iskolába, ezért az alap- és középfokú oktatásról is van fogalmam. Ami például nagyon tetszett, az az volt, hogy a gyerekeket már egészen kicsi koruktól fogva a team-munkára nevelik. Csoportokba rendezik őket, közös feladatokat kapnak, legyen az makett-készítés vagy világháborús veteránok látogatása. Így megtanulják, hogyan kell együttműködni, csapatban dolgozni. Az egyéni projektek célja pedig az, hogy a gyerekek átlássák, hogyan oldhatnak meg összetettebb feladatokat is – ez a későbbiekben kiválóan hasznosítható például az üzleti életben.

–          Mit gondol a mai magyar matematikaoktatásról?

–          A magyar matematikaoktatásnak megvan az a hatalmas pozitívuma, hogy elkerülte azokat a matematikát modernizálni akaró „végleteket”, amikbe a többi ország beleesett. A nálunk folyó tradicionális tehetséggondozás is szinte egyedülálló a világon. Annak a nézetnek is megvannak a művelői és a hagyománya, amely szerint a matematikát úgy kell tekinteni, mint a gondolkodás egyfajta alapját. Ennek a kialakítását az segíti, ha az agyat a kvantitatív, egzakt gondolkodási irányba trenírozzák – ehhez csak eszköz a szorzás, az egyenletmegoldás. Előkészítik az agyat bonyolultabb következtetésekre, feltevésekre. Ez az ereje a magyar matematikának. A gyengéje pedig az, hogy rengeteg gyerek létezik, akik tehetségesek ugyan, de nincs lehetőség a felfedezésükre. Sokan elvesznek ilyen módon. Éppen ezért lenne fontos, hogy minél több iskolában legyen olyan tanár, aki felismeri a tehetséget, fogékonyságot.

–          Sok kisgyereknek vagy akár középiskolásnak éppen a matek jelenti a mumus-tárgyat.

–          Az olyan tanárnak, aki nem áll a helyzet magaslatán és nem tudja a tárgy szépségét kommunikálni, gyakran igencsak negatív szerepe van ebben. A drasztikus módszerek például nem váltják ki a gyerekek szeretetét. A gyerekek akkor szeretik meg a matematikát, ha ráéreznek: micsoda öröm, ha van egy jó ötletük, gondolatuk, ha van valami, amit megértenek. A tanárok helyzete ilyen szempontból nem könnyű: nagy problémát jelent az, hogy minden gyerek gondolkodási módja különböző szintű. Van, aki egy perc alatt rá fog jönni a kérdésre, van, akinek egy óra sem elég, még ha a tanár gondosan is próbálja rávezetni.

–          A tudós gyakran előforduló sztereotípiája az, hogy elzárkózik a maga építette elefántcsonttornyába. Ön pedig boldogan él többgyermekes családjával.

–          Négy gyerek mellett már öt unokám is van. Nos, néha valóban muszáj azt mondani, hogy most a kutatásra fogok koncentrálni egy ideig. Ilyenkor egy kicsit kegyetlennek és keménynek kell lenni, különben nem jutok a dolgok végére, nem tudom befejezni a kutatást vagy egy könyvet. Ilyen értelemben valóban kell néha egy elefántcsonttornyot kreálni magam körül. Családi viszonylatban ez azt jelentette régebben, hogy a feleségem többet foglalkozott olyankor a gyerekekkel, de én is igyekeztem kivenni a részemet. Olyan házastárs nélkül, aki ezt megérti, nagyon nehéz lett volna minden.

Kép forrása: csanna.blog.hu