Két éremmel zártuk a budapesti vízilabda Európa-bajnokságot, amelynek a Duna Aréna adott otthont. A női pólóválogatott egy bronzéremmel, a férfiak – 21 év után – egy aranyéremmel, a magyar közönség pedig egy remek tornával és nagyszerű élményekkel lett gazdagabb.
Nem nagy merészség kijelenteni, hogy mind a két válogatottat a legjobb négy közé várták a szurkolók. A két válogatott ennek a kívánságnak eleget is tett, ugyanis a nők és a férfiak is egyaránt csoportelsőként, viszonylag simán jutottak el az elődöntőkig.
Bíró Attila női csapata a horvátokon, a szlovákokon, a görögökön és a szerbeken könnyedén átlépett, míg az orosz válogatottat (a későbbi ezüstérmest) egy a végletekig izgalmas és kiélezett csoportmeccsen, egyetlen góllal sikerült legyőzni. A legjobb nyolc között a franciák vártak a női pólóválogatottra, a találkozó egy könnyed 16–3-as „edzőmeccsként” végződött.
A lányoknak a döntőért a spanyolokkal kellett szembenézniük, amit volt szerencsém a Duna Arénában megnézni. Az Arénához közeledve látszott, hogy az Európa-bajnokság eddigi legfontosabb része következik. Egyre több mindenféle nemzeti színekben pompázó tárgyakat árusító standot, zászlót, sálat, kifestett arcot lehetett látni. Ezzel arányosan a lelátókon is egyre többen foglaltak helyet, köztük Kemény Dénes, Madaras Norbi és Biros Peti is.
A hangulatra nem lehetett panasz, a „B-középből” folyamatosan hallatszott a „ria-ria-Hungária” és az egyéb szurkolói rigmusok. Petúr András pedig különböző akusztikai és vizuális élményekkel próbálta fokozni a hangulatot. Ezek közé az elemek közé tartozott az Amerikában már oly bevált és oly sok vicces mémet gyártó „Kiss Cam”, illetve a „Dance Cam” is. Az utóbbi esetében a mérkőzés szünetében Majka Mindenki táncol című száma adta a „talpalávalót”. Továbbá olyan akusztikai elemekkel is találkozhattunk, mint a közönség teljes elnémítása, majd hirtelen hangorkánban való kitörése. Egyszer csak a hölgyek, egyszer csak az urak, majd egyszerre mindenki mutathatta meg, hány decibellel képes üvölteni. A végső célja ennek a „feladatnak” az volt, hogy a közönség túlkiabálja az előző mérkőzések szurkolótáborát.
Bevallom őszintén, hogy számomra egy kicsit idegennek és erőltetettnek tűntek ezek az elemek, és ahogy elnéztem, ezzel nem voltam egyedül. A lényeg viszont az, hogy nagyszerű hangulat uralkodott a Duna Arénában, ami akkor hágott a tetőfokára, amikor a magyar női vízilabda-válogatott 11–7-ről, négy perccel a lefújás előtt, lassan, de biztosan, elkezdte lefaragni a hátrányát. A mérkőzés az utolsó negyedig teljesen kiegyenlített volt, egyik csapat sem tudott igazán felülkerekedni a másikon, így 7–7-tel fordultak a csapatok a hajrára, amit a spanyolok extázisban kezdtek, és elhúztak 11–7-re. Aztán Keszthelyi-Nagy Rita vezérletével a lányok nekiálltak újra gólokat dobni, és az utolsó 20 másodperces támadásunkat 11–10-es állásnál kezdhettük meg. A közönség tombolt, ahogy a kispadon is az összes játékos és stábtag őrjöngve biztatta a csapatot, amit tévéből az ember alig-alig érzékelhet.
A bravúr sajnos elmaradt, Keszthelyi utolsó, jobb alsóba tartó lövését védte a spanyol kapus. A lányok könnyek között hagyták el a medencét, de azért az autogramosztás, a taps és a himnusz eléneklése nem maradt el. Vályi Vanda, a csapat egyik játékosa, a mérkőzés utáni interjúban így nyilatkozott: „kemény másfél óránk van magunkat siratni, (…) megvacsorázunk, és a bronzmeccsre kell készülni”. Szerencsére sikerült a csapatnak gyorsan túltennie magát a vereségen, ugyanis a Eb-címvédő Hollandia ellen, háromgólos hátrányt ledolgozva, 10–8-ra nyerte meg a női vízilabda-válogatott a bronzmérkőzést. Leimeter Dóra a bronz megnyerése után azt mondta, hogy „mindenki beledöglött a vízbe, (…) szerintem senkibe nem maradt semmi, kiadtunk magunkból mindent, és nagyon örülünk a győzelemnek”. Keszthelyi, a válogatott csapatkapitánya pedig így értékelt: „Nagyon boldog vagyok, nagyon büszke vagyok a lányokra, fantasztikusat játszott mindenki egytől-egyig.”
Összeségében a magyar női vízilabda-válogatott mindent megtett a jó eredményért, kevesen múlott a hazai döntő, de a bronzéremmel is emelt fővel távozhattak a Duna Arénából. Az olimpiai kvalifikációs tornának pedig önbizalommal vághatnak neki Bíró Attila lányai.
A férfi vízilabda-válogatott a törökök (19–5) és a máltaiak (26–0) elleni henger között, egy drámai végjáték után ért el döntetlent (9–9) a spanyolok ellen. A jobb gólkülönbség miatt a fiúk is csoportelsőként, egyből a negyeddöntőben találhatták magukat, ahol Oroszország várt a válogatottra. Egy nagyszerű második félidő után, a vártnál talán simább 14–10-es magyar győzelem után, az elődöntőben Montenegró volt az ellenfél. A nyolcaddöntők meglepő „csillaghullást” hoztak, ugyanis kiesett a világbajnok olasz válogatott, illetve az Eb-címvédő szerb is. Ettől függetlenül azonban a spanyol–horvát elődöntő csapatait közel sem lehetett gyengének tartani. A montenegrói válogatottat pedig az elmúlt idők formahanyatlása ellenére is nevezhetjük a válogatott mumusának, ugyanis a kontinenstornákon mind a négy eddigi egymás elleni mérkőzést a rivális nyerte meg, nem beszélve az ugyancsak a Duna Arénában megrendezett, két évvel ezelőtt elvesztett világligadöntőről. Igaz, a legutóbbi találkozót már Märcz Tamás csapata nyerte, így a kedvező előjelben és a csapat játékában is bízhattunk. Egy körömrágós végjáték után végül 10–8-as győzelemmel jutott be a férfi pólóválogatott az Eb-döntőbe, emellett pedig meg is szerezte a 2020-as tokiói olimpiai kvótát.
Az aranyéremért a spanyolokkal kellett szembenéznie a mieinknek, akik 9–8-ra győzték le a horvátokat a másik elődöntőben. A montenegróiakkal ellentétben a spanyol válogatott egy „kedves” ellenfélnek számíthatott, ugyanis az Európa-bajnokságok történetében még sosem kapott ki tőlük a válogatott (15 győzelem, 3 döntetlen). Ezzel a kedvező előjellel várhattuk a döntő mérkőzést, amelynek első percei a 2017-es, szintén hazai világbajnoki döntőt juttatták eszünkbe, amikor is a horvátok egy 0–4-es darálással kezdtek. Ugyan a spanyolok „csak” egy 1–3-mal nyitottak, mi azért így sem nyugodtunk meg. A második negyedben már megváltozott a játék képe, mind támadásban, mind védekezésben sikerült javulnia a csapatnak, így egy 3–0-os második negyedet hozott le a válogatott. A spanyolok viszont nem hagyták magukat és rendezni tudták a soraikat, így a második félidőben az volt a forgatókönyv, hogy a mieink lőttek egyet, vezettek, aztán a spanyolok válaszoltak, és egyenlítettek. Sajnos „a lapok száma” akkor állt meg, amikor a spanyolok egyenlítettek, sőt még a vezetésért is támadhattak, így a 9–9-es döntetlen után büntetőpárbaj következett. A büntetőpárbaj egyik hőse pedig az utolsó két körre a kapuba beálló Vogel Soma lett, aki az utolsó spanyol büntetőt hárítani tudta, míg a mieink egyet sem rontottak. Nagy Viktor, a válogatott kapusa így nyilatkozott a büntetőpárbajról: „A lövés előtt kiültem a spanyol kispadhoz, és mondtam nekik, hogy kiszállok a vízből, mert Soma ki fogja védeni, és hála Istennek így is lett.” Ezzel pedig Magyarország 21 év után ismét európa-bajnoki aranyat ünnepelhetett, ráadásul hazai közönség előtt, ami minden játékos nyilatkozata szerint felejthetetlen és leírhatatlan érzéseket keltett.
Mind a női, mind a férfi vízilabda-válogatott megmutatta az erejét ezen a kontinensviadalon. A játékosok és a szurkolók is mosolyogva raktározhatják el emlékezetükbe ezt a két érmet és a 2020-as budapesti Európa-bajnokságot, és bizakodva várhatjuk az olimpiai játékokat is.
Képek forrása: vasarhely24.com, m4sport.hu, origo.hu, bors.hu, sport365.hu
