Dzsudzsák Balázs napjaink egyik legjobb és legjelentősebb magyar labdarúgójának számít. Annak ellenére, hogy rövidesen betölti a 33. életévét, mely focistakorban már öregnek minősül, jelentősége a magyar válogatottban még mindig megkerülhetetlen. Dzsudzsák karrierjének megítélése azonban talán a legmegosztóbb a hazai szurkolók körében. Egy vitathatatlanul remek képességű játékosról beszélünk, aki külföldön is bizonyított már pályafutása döntő szakaszaiban, illetve akkor, amikor újabb lehetőségek nyíltak meg előtte, mindig a pénz volt a középpontban ahelyett, hogy a karrierjét építette volna, hogy magasabb szintre kerüljön. Mindemellett azonban rengeteget tett a magyar labdarúgó-válogatottért, melyről mindig elmondja, mennyire fontos neki, és nyilatkozataiból, valamint egyéb megnyilvánulásaiból kitűnik, hogy bizony nem csak a levegőbe beszél.
Dzsudzsák Balázs pályafutását a Debreceni VSC csapatában kezdte. Többször is felhívták az utánpótlásból az első keretbe, míg 2005. április 9-én, 18 évesen bemutatkozhatott az élvonalban egy, az MTK ellen megnyert 3–0-s mérkőzésen, abban a szezonban, amikor a Loki megnyerte története első bajnoki címét. Ezt megelőzően felkészülési meccseket többször is szerepelt már az első csapatban, a debreceni szurkolók pedig már ekkor nagy reménységként emlegették a különböző internetes fórumokon, amire a rivális csapatok szurkolói ekkor még csak legyintettek.
Épp abban az időben került fel az első csapatba, amikor a Debrecen az első számú magyar csapattá vált és sorra nyerte a mérkőzéseket. A következő szezonban már több szerepet kapott, majd a 2006–2007-es szezon hozta meg számára az áttörést, amikor is az idény során kulcsjátékossá nőtte ki magát. A szezont követően 2007 júniusában a válogatottban is bemutatkozott Várhidi Péter irányítása alatt, aki Görögország ellen dobta be őt a mélyvízbe. Ekkoriban már több külföldi csapat is érdeklődött Dzsudzsák iránt, de a következő szezont is a Lokinál kezdte meg, de nem maradt sokáig az NB1-ben.
Októberben ugyanis már aláírta szerződését a holland PSV Eindhoven csapatával, Hollandia egyik első számú klubjával, melyhez aztán 2008 januárjában csatlakozott. Hatalmas lépés volt ez, ugyanis egy Európai szinten is magasan jegyzett – még ha nem is top – csapat futballistájává vált a fiatal magyar tehetség. Már az első meccsein felhívta magára a figyelmet, és bizonyította, hogy jó vásárt csinált vele a PSV, a hazai sajtó az ő góljairól, illetve gólpasszairól zengett. Első félszezonjában rendre lehetőséget kapott, de még nem sikerült kulcsemberré kinőnie magát, a holland tavaszt 3 góllal zárta a szélső, és csapatával megnyerte a holland bajnokságot.
A következő évben aztán már kihagyhatatlan lett a PSV-ből, sőt meghatározó játékosnak számított, a szurkolók egyik nagy kedvencévé vált, kifejezetten gólerősen játszott, nem is beszélve a számtalan gólpasszról, amivel csapattársait segítette a következő években pedig rendre képes volt meghaladni a saját teljesítményét, egyre több gólt szerzett – nem is akármilyeneket –, játéka lendületes és látványos volt, a holland bajnokság egyik legjobb játékosának számított ezekben a időkben. Az egyik legnagyobb meccse mind neki, mind a PSV-nek a 2010 októberében lejátszott Feyenoord elleni rangadó volt, ahol az egyik legnagyobb riválisra 10–0 csapást mértek, Dzsudzsák pedig 2 góllal és 2 gólpasszal vette ki részét a sikerből. Egyébiránt ez az idény, azaz a 2010–2011-es volt az az év, amikor a magyar szélső élete legnagyobb szezonját produkálta. Minden sorozatot figyelembe véve 49 mérkőzésen 24 találatot jegyzett.
Természetesen a válogatottbeli teljesítményéről sem szabad megfeledkezni ezekből az időkből. 2008-tól Erwin Koeman szövetségi kapitánysága kezdetétől már a nemzeti tizenegyben is alapembernek számított, és rendre jó teljesítménnyel rukkolt elő. Igazi vezérré azonban Egervári Sándor szövetségi kapitánysága alatt nőtte ki magát, amikor is egyre inkább meghatározó tényezővé vált a válogatott meccseken, melyek közül nemegyszer 2012-es EB-selejtezők során bizonyította, hogy rászolgált a bizalomra. Máig az egyik legnagyobb válogatottbeli pillanatának tartják a 2010 októberében Finnország ellen idegenben megnyert selejtezőt, amit a válogatott Dzsudzsák utolsó percekben szerzett bombájával nyert meg. A szurkolók ekkoriban tehát mind a válogatottban nyújtott teljesítménye, mind pedig a PSV-s szárnyalása miatt imádták, és büszkék voltak rá.
Az eindhoveni évek alatt, ahogy egyre nagyobb játékossá vált az érdeklődők sora is megszaporodott, nem is akármilyen csapatok, illetve bajnokságok kerültek szóba mint Dzsudzsák kérői. Elsősorban német és spanyol csapatokról lehetett hallani, köztük olyan neves klubok neve is szóba került, mint a Valencia, az Atletico Madrid vagy a Borussia Dortmund, de olasz kérőkről is szó volt, még a Juventust is bedobta a sajtó mint Dzsudzsák következő potenciális állomáshelye. Hogy a felsoroltak közül valóban minden csapat érdeklődött-e az kérdéses, a topbajnokságokba való igazolás lehetősége azonban vitathatatlanul fennállt, mindenki arra várt, hogy kiderüljön, hogy igazol a fiatal magyar szélső.
A klubváltás végül 2011 nyarán történt meg, ám korántsem a várakozásoknak megfelelően, sőt. Dzsudzsák Balázs ugyanis az Oroszország területén fekvő dagesztáni Anzsi Mahacskala csapatához igazolt. A klub ekkoriban hatalmas anyagi forrásokra támaszkodhatott, az ismeretlenségből feltörtek, olyannyira, hogy még a világklasszis támadót, Samuel Eto’ót is sikerült leigazolniuk, akkoriban rekordnak számító fizetéssel csábították magukhoz a kameruni csatárt. Sem a bajnokság, sem a csapat nem ugrotta meg azt a szintet, melyet Dzsudzsák akkori pályafutása ígért, egyértelmű volt – még ha ő és a menedzsere számos magyarázattal is szolgált –, hogy a döntést az anyagiak vezérelték.
Dzsudzsák népszerűsége ekkor kezdett megcsappanni. A szurkolók számára csalódáskeltő volt ez a váltás. Fontos itt megérteni, hogy a rajongók problémája nem az volt, hogy ő mennyit keres, nem az irigység dominálta, hiszen a focisták magyarországi keresete is olyan – még akár a másodosztályban is –, amelyet rengetegen irigyelhetnének, más topbajnokságokban pedig szintén degeszre kereste volna magát, de persze nem annyira, mint Mahacskalában.
Fontos azt is kiemelni, hogy Dzsudzsák a sajtóban is igen felkapott volt ekkoriban, tehát a nagy figyelem, mely rá irányult, csak növelte az iránta érzett ellenszenvet a döntése miatt. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy Dzsudzsák, noha nem volt celebnek nevezhető, mégis egy időben azért csak-csak felbukkant a médiában és a bulvársajtóban is. Ez a jelenség alapvetően nem szimpatikus sok ember számára, de a jó teljesítménye és a nagy remények miatt ezek a negatív érzések sokakban mellékesek voltak, melyek aztán előtörtek ennek a klubváltásnak a hatására.
Noha az orosz bajnokság közel sem nevezhető gyengének, de azokhoz a ligákhoz képest, ahová igazolhatott volna, elmarad a színvonala. Fontosabb tényező azonban, Dzsudzsák stílusának sosem feküdt igazán az a foci, amit ott játszottak. Az Anzsitól fél szezon után távozott, ahol mindössze 8 meccsen jutott szóhoz, nem tudta igazán megmutatni, hogy mire is képes. A következő állomáshelye a szintén orosz, ám jóval magasabban jegyzett Dinamo Moszkva volt, ahol egészen 2015 nyaráig futballozott. Az itt töltött ideje alatt akadtak kifejezetten jó periódusai, de összességében sosem tudta azt kihozni magából, amire igazán képes lett volna.
A megítélését tekintve a 2013-as Lamborghini-ügy sem tett jót neki, amikor is az új luxusautóját összetörte, amely hatalmas visszhangot váltott ki a sajtóban a szurkolók szemében. Ez az eset, és ami körülvette – pl. Dzsudzsák bevallott autógyűjtési szenvedélye – csak felerősítették azokat az indulatokat, melyeket Dzsudzsák vélt pénzéhsége váltott ki a szurkolókból.
A válogatott háza táján is állt a bál a 2014-es VB selejtezők során, ugyanis előbb a románoktól elszenvedett 3–0-s vereség, majd méginkább a Hollandia elleni 8–1-es zakó az egész nemzeti tizenegyet a szurkolók haragjának középpontjába állította, melyek kapcsán Dzsudzsákot is elővették, sőt a szurkolók is kikezdték őt. Olyannyira, hogy egészen egy évig a szélső kifejezetten népszerűtlennek számított a magyar szurkolótábor tagjai közt. Ezen az egy évvel későbbi idegenbeli vb-selejtező változtatott csak a románok ellen, ahol az 1–1-es végeredményben kulcsszerepe volt, ugyanis szabadrúgásból egy hatalmas bombával egyenlített. Innentől kezdve pedig a válogatott meg sem állt a 2016-os EB-ig. Dzsudzsák ekkor már a válogatott csapatkapitánya volt, mely címet épp a románok ellen debütáló Dárdai Pál szövetségi kapitány adományozott neki, majd Bernd Storck is meghagyta ebben a pozícióban.
Az Európa-bajnokságon aztán mind a magyar válogatott, mind Dzsudzsák remek teljesítményt nyújtott, a csapatkapitány a Portugália elleni 3–3-as csoportmérkőzés során két bombagólt is szerzett, amelyet sosem felejtenek el a magyar szurkolók, és ennek is hála, ismét elnyerte a rajongók szeretetét, ami még az EB előtt sem volt annyira egyértelmű, románok elleni bomba ide vagy oda.
AZ EB után, noha már közel járt a 30. életévéhez, és rég kikerült a topfutball piksziséből, ismét érdeklődőkről lehetett hallani topbajnokságokból, elsősorban Németország irányából. Érdeklődött iránta többek között a Schalke 04 és a Hertha BSC is, úgy tűnt, hogy Dzsudzsák ismét megkapja az esélyt, hogy kipróbálja magát egy topligában, és egy ideig úgy is állta a dolog, hogy az akkor egy éve a török Buraspor együttesében futballozó szélső él is a lehetőséggel.
A szurkolóknak azonban, ha nem is akkorát, mint a 2011-es átigazolás esetében, de ismét csalódniuk kellett. Dzsudzsák Balázs az arab emírségekbeli al-Vahda csapatához igazolt, mely döntésben ismét – kimondva-kimondatanul – az anyagi szempontok játszották a főszerepet, a válogatott csapatkapitánya pedig azóta is az arab országban futballozik, ám 2018 óta már az al-Ittihad játékosa.
A remek EB-t követően a VB selejtezőkben a magyar válogatott a legtöbb meccsen csalódást keltően futballozott, melynek mélypontja a jóval gyengébbnek tartott Andorrától elszenvedett 1–0-s vereség volt. Dzsudzsák ezekben az időkben ismét a szurkolók céltáblája lett, teljesítménye – csakúgy, mint a csapat többi tagjáé – messze elmaradt a várakozásoktól.
2018-ban az olasz Marco Rossi lett a magyar válogatott szövetségi kapitánya, akinél a már korosodó Dzsudzsák Balázs kezdetben nem számított alapemebernek, azonban teljesítményével és személyiségével meggyőzte a kapitányt, hogy még mindig helye van a kezdőben. Noha nem mindig sikerült ezután jó teljesítményt nyújtania, a hozzáállásra egyszer sem lehetett panasz.
Épp ez adja a Dzsudzsák Balázst körülvevő nagy ellentmondás alapját. Remek képességű játékos, aki a karrier helyett a pénzt választotta, visszatetszőnek nevezhető momentumok köthetők hozzá magánemberként, a válogatottban azonban akár jól teljesít, akár nem, az alázatára sosem lehet panasz.
Érdemes összevetni pl. Huszti Szabolccsal, aki Várhidi Péter és Egervári Sándor irányítása alatt is otthagyta a válogatottat csak azért, mert a szövetségi kapitányok elvárták, hogy küzdjön a helyéért, valamint Szalai Ádámnak is akadt hasonló jellegű – ám összetettebb – problémája az utóbbi kapitánnyal. Dzsudzsák ellenben, amikor Marco Rossi nem számolt vele kezdőként, olyan időkben, amikor a szélső már rengeteget letett az asztalra a nemzeti tizenegyben, ő nem balhézott, hanem beállt a sorba, és megküzdött a helyéért. Annak ellenére tehát, hogy a karrierjének építését nem a profizmus hatotta át, ez a lépés igenis profizmusra vallott, és példamutató lehet minden magyar fiatal játékosnak, ami, valljuk be, rá is férne az ifjú hazai focistákra.
Mindezek mellett Dzsudzsák rendre lenyilatkozza már évek óta, hogy mennyire fontos neki a válogatott, és hogy számára ez az egyetlen csapat, amely létezik. A szurkolókkal pedig, még amikor épp nem is ő a kedvencük, akkor is igyekszik tartani a kapcsolatot, és csapatkapitányként mindig felhívja társai figyelmét, hogy ne feledkezzenek meg a mérkőzésekre kilátogatókról.
Motivációját mutatja az a jelenet, amikor a már említett Andorra elleni vereség után nyilatkozatában elsírta magát a szégyen miatt, vagy a könnyeknél maradva jelentősen meghatotta őt nem egyszer a szurkolókkal való közös Himnuszéneklés. Ezeken persze lehet gúnyolódni, de mind azt mutatja, hogy nem a levegőbe beszél, és valóban nagyon fontos számára a válogatott mez.
Dzsudzsák Balázst tehát lehet szeretni vagy nem szeretni, a pályafutását illető döntések pedig bőven okot adnak a kritikára, de nem lehet elvitatni tőle azt, amit a válogatottért tett, és kétségbe vonni, hogy valóban mindent megtesz-e a csapat sikeréért. Az sem véletlen, hogy immár 108 válogatott meccsnél jár, melyek Király Gáborral karöltve a magyar válogatott szereplések rekordere, nem kell hozzá nagy jóstehetségnek lenni, hogy lássuk: hamarosan egyedüli csúcstartó lesz.
A kritika, ha rászolgát, Dzsudzsákot is megilleti, akárcsak bármely más játékost, de ezek a kritikák jogosak kell, hogy legyenek, nem szabad átcsapniuk gyűlöletbe, pláne, ha ezzel a saját csapatunknak ártunk, Dzsudzsák esetében pedig különösen fontos ez, hiszen érdemei elvitathatatlanok a válogatott elmúlt bő 10 évének történetében, noha akadtak bőven olyan pillanatok, amikre jobb nem emlékezni, de egy játékos és legfőképp egy csapat meg kell, hogy kapja a szurkolók támogatását ahhoz, hogy a nézők által oly áhított sikert képesek legyenek elérni.
Képek forrása: 24.hu; nemzetisport.hu; mixonline.hu; borsonline.hu; youtube.com
