Ezért nem jártak a családok meccsre…

A labdarúgás izgalmai és szépségei mellett mindig jelen voltak az ezeket beárnyékoló különböző atrocitások, amitől a futballkedvelők egy része mindig is elhatárolódott. Ez a magyar futball indulásakor sem volt másképp, azonban jellegét, áldozatait és motivációit tekintve a mai incidensektől többé-kevésbé eltérő erőszakos cselekedeteknek lehettek szemtanúi a nézőterek. Érdemes belepillantani abba a kezdeti magyar futballtörténeti korszakba, amikor a labdarúgás „konszolidációja” még annyira sem történt meg, mint manapság.

A XIX. század végén meghonosodó és egyre több rajongót szerző futballt a kortársak különösen durva sportágként definiálták. „A football játék egyik rejtélye athletikai sportjainknak. A laikus világban még mindig el van terjedve az a nézet, hogy durva és veszedelmes valami”, áll a Sport-Világ 1897-es cikkében. Szegedi Péter hangsúlyozza, hogy a foci a korabeli meccsértekezések alapján valóban a keményebb sportok közé tartozott, ami részben magyarázható a játékosok amatőrségével. Szegedi azonban kiemeli, hogy a kemény játék, a belépők és szabálytalanságok a kor futballjához sokkal szervesebben hozzátartoztak, mint manapság. Ráadásul sokkal kevesebb bírói szankciót vontak maguk után a különböző szabálytalanságok. A keménységet taktikai elemként definiálták, amelynek egyik elhíresült mozzanata volt az úgynevezett rempli. Klebersberg Géza, az első bajnokcsapat (BTC) labdarúgója a következőképpen határozta meg a rempli lényegét: „testtel, mellel bele, a labdát elvinni, az embert lefektetni.”  A remplinek – legalábbis a feljegyzések szerint – a szintén BTC-játékos, Iszer Károly volt az egyik legnagyobb szakértője: „goalt keveset rúgott, de hogy az angol Crikketers-játékosok közül hányat remplizett fel hatalmas erejével, azt valami jó matematikus tudná csak összeszámolni”.

BTC: Az első bajnokcsapat

Azonban azt fontos kiemelni, hogy a játékhoz való kemény hozzáállás, elsősorban a sport polgári gyökerei miatt, a XX. század fordulóján nem jelentett erőszakos viselkedést sem a focisták, sem pedig a szurkolók részéről, már csak azért sem, mert a bírókat a hatalom tiszteletbeli képviselőjének definiálták. A keménység ellenére az sem volt cél, hogy a játékosok szándékos sérüléseket okozzanak az ellenfél focistáinak.

Ahogy viszont nőtt a sportág népszerűsége,  a labdarúgás a külvárosok nem feltétlenül polgári köreit is meghódította, ami magával vonta azt is, hogy az 1910-es évekre – a nem megfelelő kontroll és a háborús agresszió miatt – a botrányok és az atrocitások száma igen megugrott, s ezek elsősorban a tekintélyüket vesztett bírók felé irányultak. A „külteleki pálya” a korszak sportnyelvében negatív fogalommá vált, amelyet a Sporthíradó 1913-as cikke a külteleki pályák terrorja névvel illetett. A cikk az 1913/14-es bajnoki szezon beharangozásként a következőket fogalmazta meg: „A határutcai pályáról egy tekintélyes kődarab fogja a mérkőzés vezető bíróját emlékeztetni, hogy nem az otthoni csapat nyerte meg a mérkőzést.”

A Sporthírlap karikatúrája

Egy-egy mérkőzésen az 1910-es években addig sosem tapasztalt történések zajlottak, olyanok, amelyeket mai szemmel már nem tartanánk különös dolognak, azonban a sportág indulásakor, a kor társadalmi normáihoz képest ezek az események még teljesen újnak és váratlannak bizonyultak a nézők számára. 1913-ban egy másodosztályú mérkőzés alkalmával égő rakétákat dobtak a pályára; egy TTC–ESC-mérkőzésen egy elégedetlen hazai drukker beszaladt a pályára és botjával verte fejbe a játékvezetőt. Az első világháború alatt is folytatódtak a bajnoki szezonok, s a híradások szerint már alig telt el mérkőzés anélkül, hogy ne vertek volna bírót a feldühödött szurkolók. Egy játékvezető, Herczog Ede a következőt nyilatkozta a bíróverésekkel kapcsolatosan: „Teljeséggel megszűnt a bíró tekintélye, ítélkezéseit útszéli kocsmai hangon kritizálják a játékosok, nemkülönben a közönség is.” Az MLSZ hiába próbált fellépni mind a játékosok, mind a szurkolók kordában tartása érdekében, a szankcionálási kísérletek hamvukba holt próbálkozások voltak. Szegedi kiemeli, hogy az elharapódzó erőszaknak nem feltétlenül csak a szélesebb társadalmi érdekeltség lehetett az oka. Szegedi Péter szerint azután, hogy az 1910-es évektől a játékosok kisebb-nagyobb juttatásokat kaptak a mérkőzések után – tehát kvázi profivá vált a labdarúgás –, egy-egy meccs már nem csak a győzelemről szólt, hanem a labdarúgás egzisztenciális kérdéssé is vált. A focisták a pályán már a megélhetésüket kockáztatták, így egy-egy vereség sokkal több dühöt válthatott ki a játékosokból. Szegedi szerint a sportfogadások is az erőszakos cselekedetek melegágyaként definiálhatók, hiszen egy-egy nagyobb összegű bukást a bírón vagy az ellenfél játékosain toroltak meg a csalódott szurkolók. Az erősödő antiszemitizmus is táplálta a lelátói erőszakot, nem véletlen, hogy az incidensek egy része zsidóellenes provokációként volt értelmezhető. Az URAK csapatának közönségéről a Sporthírlap nevezetű újság a következőt közölte: „ (…) ami a Mező utcai sportpályáról jön, az nem sporthír, nem is versenyeredmény, hanem harctéri tudósítás.”  A Tanácsköztársaság bukása után az URAK közönségéhez kötődtek az első antiszemita felhangú erőszakos cselekedetek, akik a VAC elleni meccsen a „ma progrom lesz” kiáltással borzolták a kedélyeket, sőt, a VAC egyik középpályását edzőjük szerint szemen köpték, majd egészen az öltöző bejáratáig ütötték.

Egy ominózus FTC-MTK-mérkőzés

Érdemes belepillantani még pár korabeli bírói jelentésbe, amelyek jól tükrözik az akkori futballmérkőzések hangulatait: „A mérkőzésen kiállítottam: 1. Berczel György játékost azért, mert egy összecsapás alkalmával ellenfelét szándékosan arculütötte. (…) 3. Izsák Istvánt, aki az ellenfél második gólja után oldalról torkonragadott, fojtogatott és mellemről a bőrt leharapta. (…) Jelentem, hogy Izsák (…) többször leköpött, letegezett és csirkefogó gazembernek, továbbá zsidóbérencnek nevezett. (…) Amidőn a pályát elhagyva a villamoshoz igyekeztem, csak a kivont karddal és töltött revolverrel védekező négy rendőr kíséretében tudtam az ellenem vezetett tömeg inzultálásai elől megmenekülni.”

1918-tól a „külteleki pályákról” az élvonalba is átgyűrűzött az erőszak, amire 1921-ben már a Belügyminisztériumnak is reagálni kellett. „A fodball-mérkőzéseken tapasztalt durva játékmód megszüntetése érdekében” kezdetű rendeletben a Minisztérium kötelezte a klubokat arra, hogy játékosaikat gondosan válogassák meg, annak érdekében, hogy elkerüljék a különböző atrocitásokat. Azonban az intézkedéseknek nem sok foganatja volt, a Nemzeti Sport sorra hozta az olyan szalagcímeket, mint pl. Rendőri beavatkozás az UTE-BTC-meccsen; Verekedésbe fúlt a TLK-FIAK-mérkőzés; Véresre verték a FIAK-játékosait.

korabeli karikatúra

Egy MTK–KAC-mérkőzés után bicskával és boxerrel támadták meg a bírót, amit a kivont karddal odaigyekvő rendőrök tudtak csak megakadályozni. 1921 novemberében egy játékos támadt az őt provokáló nézőre, egy későbbi fordulóban a játékosok verekedtek össze az öltözőkben. Kertész II. Vilmos korábbi labdarúgót, majd edzőt a focipályán való erőszakos viselkedésért hatheti fogházbüntetésre ítélték. Az egyik bajnoki mérkőzésen hat sárga mellett öt piros lap került elő. A statisztikát közlő sportlap így összegezte a tanulságokat: „Befejezéshez közelít az őszi szezon, és a temperamentum túltengésben szenvedő játékosok sietnek magukat még a téli pihenő előtt kitombolni (…) A futball fékezhetetlen Rózsa Sándorai vígan folytathatják tovább üzelmeiket.”

A Daily Mail karikatúrája

A hatóságok korábbi intézkedése azért nem vezethetett eredményre, mert csak a játékosok „konszolidálására” koncentrált. Az erőszak visszaszorítása érdekében az új határozatokban már a nézők váltak célpontokká. Meglehetősen radikális eszközzel próbálták elérni a nyugalmasabb meccshangulatokat, ugyanis a nézőket az 1920/21-es szezon utolsó fordulóiból teljesen kitiltották. Viszont a jelentős bevételtől elesett nagy klubok (FTC, MTK) végül meggyőzték a főkapitányságot, hogy pár hónap után újra nyilvános mérkőzéseket játszhassanak. Miután a szurkolók visszakerülhettek a stadionokba, az 1922-ben kiadott főkapitányi parancs a rend fenntartása érdekében elrendelte az állandó rendőri jelenlétet a lelátókon és a mérkőzéseken: „Detektíveket helyezzenek el a közönség soraiban, akik izgató, provokáló és sértő kiabálások elkövetőit azonnal igazoltatni fogják”. Így a rendőrök állandó szereplői lettek a mérkőzéseknek; a meccsenkénti 15-20 rendőr elégnek bizonyult arra, hogy fenntartsák a rendet. A nagyobb rangadókat és a válogatott meccseket fokozottan biztosították, például az 1925-ben lejátszott spanyol–magyar összecsapást 245 rendőr felügyelte, ilyen körülmények között pedig alig-alig jutott hely az erőszakos cselekedeteknek. Az erőszak így a standionokból az utcára szorult, a legnagyobb Rózsa Sándoroknak pedig be kellett érniük különböző verbális eszközökkel.

A fociból sajnos soha nem veszett ki az erőszak, a szurkolótáborok közötti véres (és sokszor szervezett) verekedések a mai napig jelen vannak a sportban. Ma is vannak világklasszis labdarúgók, akik preferálják a harapást, és ma is vannak a másik csapatot, a másik nemzetet, a másik csapat játékosát vagy a bírót érő főleg verbális (de akár sajnos fizikai) támadások. A felerősödő és mostanában nagyobb port kavaró rasszizmus pedig külön fejezetet érdemelne. Azonban míg ezek a támadások a „másságra” irányulnak, az 1910-es évek magyar futballjában az erőszak teljesen más jellegű volt, mint manapság. A közönségnek akár igaza volt, akár nem, az őket és a csapatukat érő igazságtalanságokat torolták meg, és ez a fajta erőszak sokkal kevésbé érte az ellenfél szurkolótáborát, mint manapság, helyette viszont sokkal több „pofont” kaptak a bírók és a játékosok.

Forrás: Szegedi Péter: Erőszak a lelátókon, in: Rubicon, 2018/6.

Képek: magyarfutball.hufutballtortenet.blog.hutempofradi.huvalogatott.blog.hu