Botrány, erőszak a pályán és a nézőtéren a magyar futball hőskorában

Manapság ha durva, kemény, férfias sportra gondolunk, nem a labdarúgás az, ami először eszünkbe jut. Sőt, divat megvádolni a legtöbb focistát azzal, milyen puhányok, mennyit fetrengenek a földön, ennek tipikus példája a dél-amerikai foci. Régen ez nem így volt, a labdarúgás hőskorából számos feljegyzés, tudósítás származik, amelyek bemutatják, mennyire durva, kemény volt a játék, voltak, akik a betiltását is követelték. Sajnálatos eset, hogy olykor még halálos áldozatokat is követelt egy-egy belépő, igaz, ez azért nem volt gyakori. Ezúttal a foci kevésbé szép oldalát mutatom be, hogy milyen kőkemény volt egy adott mérkőzés, és hogyan finomult, alakult át ez a későbbiekben.

Mennyire is volt durva a játék a hőskorban? Íme egy szemléletes beszámoló Földessy János 1960-ban megjelent könyvéből: „A mérkőzés napjával azonban rettenetes pechünk volt. 1896. november 1-jén délelőttre ugyanis 25 cm magas hó esett le. Ezek után nagyon meglepődtünk, hogy mégis mintegy 300 néző volt kíváncsi a játékra. A játékosok azonban nem akartak levetkőzni. Sok rábeszélésre végre kaphatók voltak arra, hogy úgy bekecsben, csizmában mégis játsszanak. Csak Winkler József és magam öltöttünk dresszt. A nagy mérkőzés 20 percig tartott, mert ezalatt három bokatörés történt, s a további játékot be kellett szüntetni. Engem az összes asszonyok diszkvalifikáltak, s fél évig nem mehettem közéjük, mert a szemünkben én gyilkos voltam.”

A pékerdei csata nem egyedi eset, a futball valóban durva sport volt. Miért? Biztos mindenki játszott ügyetlen, technikailag képzeletlen játékosokkal, és ők mindent rúgtak, bokát, térdet, néha labdát is találtak. Ez is szerepet játszott ebben, a játékosok ügyetlenek voltak, és így próbálkoztak eredményt elérni. De a labdarúgás igazi, férfias játéknak számított, erről számol be Klebesberg Géza is: „Az angolok voltak igazán kemények: Yolland oxfordi diák volt, két bordája eltörve, meg a karja. Pedig sose bántották egymást komolyan. De akkor nem voltak primadonnák, nem volt business, akkor még férfiak voltak a férfiak….”
A futball tehát veszélyes volt, és 1900-ban Del Medico Ágoston száműzni is akarta az iskolákból ezt a játékot. Egy 1902-es szerencsétlen eset nem vetett túl jó fényt a labdarúgásra. 1902. május 11-én rendezték a Törekvés-BAK másodosztályú mérkőzést, amely Malaky Mihály játékvezető elmondása alapján békésen indult. „A játék maga az első félidő végéig legfairabb volt, mikor is mindkét csapat nagy ügyességgel bríllírozott, míg végre a jobb, az ügyesebb egy goalt ért el.” A második félidőre változott a helyzet, a hátrányban focizó BAK más eszközökhöz folyamodott, és durván kezdett játszani, így történt, hogy Dávid Vilmos, a Törekvés fiatal játékosa megiramodott a kapura. A BAK kapusa kijött, ütköztek, és véletlenül belekönyökölt a támadó gyomrába, aki lent maradt a földön. Dávid nem tudta folytatni a játékot, majd szülei lakásában halt meg a mérkőzést követő harmadik napon. Az esetet nehéz rekonstruálni, nem tudni pontosan, mi vezetett a borzalmas tragédiához. Állítólag Dávid a játékot megelőző napon fogadásból megevett egy kiló csokoládét, és végül bélcsavarodásban halt meg. Az ügy a bíróság elé került, amely nem említi sem a bélcsavarodást, sem a csokit, de kitér a kapus szerepére, és felmenti őt. Könnyen lehet, az ütközés és a sok elfogyasztott édesség együtt vezetett a halálhoz, de semmi sem bizonyos.

Balhé-1-767x517

 

Sajnos egy másik tragikus esemény is történt pár évvel később. A szomorú eset 1913. november elején játszódott. A MAC-UTE mérkőzésen a MAC egyik játékosa behalt az ellene elkövetett faultba. Az Újpest már korábban is keveredett balhéba, ugyanis a máig egyetlen másodosztályban töltött idényük során a címlapra kerültek. Egy kupa mérkőzést játszottak a 33 FC csapata ellen, és a hazaiak kiütötték a vendég csapatot, 5-0 lett a végeredmény, de nem emiatt cikkeztek róla az újságok. „Az emberi indulatok fékezhetetlenségének, a szenvedelemnek és az ezekből eredő brutálisnak lesújtó példáját adta az Újpesti Torna Egyesület néhány játékosa és híveinek egész csoportja. A II. osztályban aratott győzelmek egész sorozatából diadalittassá lett játékosokat és híveiket a vereség láttára elöntötte az elkeseredett düh. Előbb a bírót inzultálták, majd a tribünökre bejutott csőcselék biztatására a játéktérre terelődött át a kultúremberek között tűrhetetlen viselkedés, amely a Népszigetet méltán hírhedtté tette. A csúnya foultolások egész sorát két, minden jóérzésű embert felháborító merénylet tetőzbe be. A negyedik goal után a 33 FC balszélsőjét, az angol Watkintst az UTE kapujában álló szabó úgy arczon vágta, hogy menten elöntötte a vér.”

Még egy csúnya dologról tesz említést a cikk: az Újpest egyik játékosa az ötödik gólszerzőt teljes erőből hason rúgta, a bíró lefújta a meccset, a játékost mentő vitt el, de szerencsére megúszta, nem úgy, mint Stiller Gyula. Stiller rendkívül tehetséges vidéki focista volt, de budapesti pályafutása egy évig tarthatott csupán, mert 1913. november 1-én szabályosan agyonrúgták. A korabeli tudósítások alapján a következőket lehet tudni. A labdát egyszerre szerette volna megszerezni Stiller és Racskó. A hazaiak játékosa felugrott fejelni, az újpesti meglökte közben, Stiller a földre esett, és az érkező Karger véletlenül fejbe rúgta a földön fekvőt. Stiller pár perc után magához tért, segítség nélkül hagyta el a pályát, de később összeesett, Stillert a Pajor-szanatóriumba vitték, ahol megállapították, három csigolyája eltört, deréktől lefele pedig megbénult. Később, átszállították a Szent János kórházba, ahol tüdőgyulladást kapott, és november 9-én, az anyja karjai között hunyt el. A boncolás megállapította, hogy a tüdő vérzése okozta a halált, amely erős rúgás vagy ütés következménye. Stillert a Farkasréti temetőbe helyezték örök nyugalomra. A sportvilág érzelmes verssel búcsúztatta őt. A MAC feljelentést tett, de nincs rá utaló forrás, hogy nyomoztak volna. Racskó Gyulát 1914. június 30-ig tiltották el a játéktól, Karger Lajost pedig örökre. Igaz, az MLSZ vizsgálata megállapította, hogy nem szándékosság történt. Az MLSZ súlyos büntetést szabott ki az Újpestre, de érthetetlen módon, a szurkolókat büntette, és megtiltotta, hogy az UTE hazai pályán szerepeljen, ami azért is érdekes, mert idegenben történt a tragédia. Az Újpest fellebbezett, és végül helyben hagyták az óvást, így nem sokkal később újra játszhattak hazai környezetben.

18556_stiller_gyula

Ahogy a játék egyre népszerűbb lett, egyre több nézőt vonzott. A futball szélesebb tömegek számára is népszerű lett, nem csak a polgárság, hanem a „plebejus” réteg is kíváncsi volt a labdarúgásra. Így hamarosan megjelentek a nézőtéri balhék, a bíró fenyegetése, inzultálása. Egy idézet a Nemzeti Sport 1908-as számából: „A közönség, amikor a bíró – véleménye szerint – igaztalanul ítélt meg egy gólt a Fővárosi TC ellen, a pályára rontott s a bírót inzultálta. A Fővárosi TC egyik tagja, aki katonai szolgálatot tesz eleget, bajonettel előrántva a bírót leszúrással fenyegette, a másik őrült rajongó pedig a revolvere után nyúlt, hogy lelője a bírót, ha a gólt megítéli.”
A sporthírlap beszámolója 1913-ból: „A határutcai pályáról egy tekintélyes kődarab fogja a mérkőzés vezető bíróját emlékeztetni, hogy nem az otthoni csapat nyerte meg a mérkőzést, az újpesti pályán, csak a bíró erélyes fellépése akadályozta meg a nagyobb botrány kitörését, a halomutcai pályán pedig a jobb csapat működését és érvényesülését tette lehetetlenné a közönség terrorja.

Olyan is előfordult, hogy egy szurkoló berohant a pályára, bottal fejbe ütötte a bírót, akinek felszakadt a fejbőre. A botrányok tehát gyakoriak voltak, 1913-tól majdnem minden naposak. Az MLSZ figyelmeztette a játékosokat, hogy szigorúbban fog fellépni. A futball először csak a fővárosban volt igazán népszerű, de a játék vidékre is megérkezett, ahogyan a botrányok is. Itt annyi a különbség Budapesthez képest, hogy sokkal inkább a nézők voltak durvák. Igaz, a botrányok nem voltak annyira gyakoriak, mint a fővárosban, de akadt rá néhány példa vidéken is. Szolnokon, 1912-ben például a hazai drukkerek fadarabokkal és kövekkel dobálták a vendégeket. A botrányok főképpen a debreceni és a nagyváradi csapatot érintette. Érhető, hiszen ez a két csapat erősen rivalizált, ráadásul összecsapásukon a tét is nagy volt. Ki a régió legjobb csapata? A Nagyvárad c. újság szerint a DTE tagjai veszélyeztették a nagyváradiakat, akiknek az élete veszélybe is került, az MLSZ pedig elítélte az akciót. A legsúlyosabb botrány 1914. júniusában történt. A mérkőzés tétje nagy volt, hiszen a bajnoki címért játszottak a csapatok. A debreceni szurkolók nem viselték jól a vereséget, és megtámadták a győztes csapat játékosait, az egyiket egy kő el is találta, úgy, hogy elvesztette az eszméletét. Ekkor, a többiek a támadó irányába indultak, leterítették, és a kések is előkerültek. Postarik, a megtámadott játékos megúszta, a szemét nem érte sérülése, de az arccsontja megrepedt. A váradiak a véres követ hazavitték, hogy bizonyíték gyanánt szolgáljon az MLSZ-nek.

1516455262_ujpest_nepszigeti_palya

 

Képek forrása: www.huszadikszazad.hu, www.magyarfutball.hu
Szakirodalom: Szegedi Péter: Az első aranykor. A magyar foci 1945-ig.