Angol házidöntők Európában – Őrségváltás, vagy csak szabályt erősítő kivétel?

Először fordul elő, hogy egy ország delegálja mind a Bajnokok Ligája, mind pedig az Európa Liga finalistáit, azonban a labdarúgás elmúlt évtizedét uraló spanyol csapatok helyett idén az angol Premier League képviselői küzdhetnek meg a legrangosabb európai kupákért.

Real Madrid, Barcelona. Az utca emberét kérdezve szinte biztosan a két spanyol gigász valamelyikének nevét kapnánk válaszul, ha a világ legjobb csapatára lennénk kíváncsiak. Ez pedig nem véletlen – az elmúlt tíz BL-kiírásból hét alkalommal a duó valamelyike emelhette magasba a trófeát, Spanyolországon kívüli győztest pedig utoljára 2013-ban avattak a legrangosabb kupasorozatban. De nem különb a helyzet egy szinttel lejjebb sem. Az Európa Ligában majdnem ugyanilyen fölényben vannak a spanyol együttesek – az elmúlt évtizedben hat siker, csak ott az Atlético Madrid és a Sevilla osztozott testvériesen a dicsőségen.

Az idei Bajnokok Ligája-szezon gyakorlatilag minden szempontból a közelmúlt legjobb idényének tekinthető. Utolsó percben eldőlő párharcok, álomszerű fordítások tömkelege mellett olyan, elsőre esélytelennek tűnő csapatok jutottak el a végső párosításokig, mint a játékost utoljára több mint egy éve igazoló Tottenham, vagy az európai mértékkel aprópénzből gazdálkodó, fiatal tehetségekre támaszkodó Ajax. A váratlan csapatok előretörése egyúttal a megszokott „nagyhatalmak” visszaszorulásával járt, így a BL-végjátékok hagyományos résztvevői közül korán búcsúzni kényszerült a háromszoros címvédő Real Madrid, illetve a legutóbbi öt döntőből két-két alkalommal alulmaradó Atlético Madrid és Juventus is. A súlypont pedig az Ibériai-félszigetről Angliába tolódott – a negyeddöntő nyolc csapatának a felét a Premier League szolgáltatta, és az, hogy végül csak ketten kerültek az elődöntőbe, részben annak is köszönhető, hogy a Manchester Citynek és a Tottenhamnek egymás ellen kellett kiharcolnia a továbbjutást. Ez a párharc szolgáltatta egyébként nemcsak a szezon, de jó eséllyel az egész BL-történelem egyik legizgalmasabb és legszínvonalasabb mérkőzését.

Kérdés, hogy mennyire lehet tartós ez a „hatalomátvétel”? Egyáltalán mi okozta a spanyol csapatok felemelkedését, és mi változott azóta?

Velük kezdődött minden

Velük kezdődött minden

Könnyű lehet egy pillanatra elfelejteni, de a spanyol szuperklubok dominanciája helyett helytállóbb lenne a futballtörténelem minden bizonnyal két legjobb játékosának korszakáról beszélni. Lionel Messi és Cristiano Ronaldo színre lépése óta valóságos szenzáció már az is, ha bármilyen címet nem az egyikük hódítja el. Elképesztő adat, de 2006 óta – ekkor nyerte Messi első BL-címét – mindössze négy alkalommal fordult elő, hogy nem valamelyikük aktuális csapata emelte magasba a nagyfülű serleget. Ronaldo 2009-es megszerzése előtt utoljára 2003-ban járt a Bajnokok Ligája elődöntőjében a Real Madrid, majd a portugál első szezonját követően – akkor még a legjobb 16 között búcsúztak – kivétel nélkül minden szezonban legalább a döntő előtti utolsó akadályig vezette csapatát.

A két klasszis és csapataik gyakorlatilag egymást hajszolták bele az egyre jobb teljesítménybe. Pep Guardiola 2008-as kinevezése után azonnal meghonosította Barcelonában a „tiki-taka”-stílust, amellyel már az első idényében letarolva mind a hazai bajnokságot, mind egész Európát, a történelem egyik legjobb együttesét hozta össze. Erre a fővárosiak válasza José Mourinho szerződtetése volt, akivel bár sikerült visszatérni az európai elitbe, az áttörés és a hőn áhított tizedik BL-győzelem akkor még váratott magára.

Miután 2012-ben és 2013-ban egyaránt spanyol csapatok nélkül rendezték a legrangosabb kupasorozat döntőjét, valóságos fegyverkezési versenybe fogtak az ősi riválisok. A katalánok 80 millió euró fölötti összegért igazolták le előbb az egész világ által körbeudvarolt Neymart, majd egy évvel később Luis Suarezt is, ezzel megteremtve az ikonikus „MSN” támadótriót. A madridiak ezzel párhuzamosan csillagászati összegért szerezték meg Gareth Bale-t, majd a La Décima elhódítását követően a 2014-es világbajnokság sztárját, James Rodriguezt. Ezen a ponton már tisztán látszott, hogy a két spanyol óriással nem lehet versenyre kelni a közeljövőben – a leggazdagabb feltörekvő ellenfelek, mint a PSG vagy a Manchester City sem tudtak akkor még versenybe szállni a hasonló kaliberű játékosokért, a kontinens további nagyjairól, mint a Juventus vagy a Bayern München nem is beszélve.

Utoljára 2008-ban volt angol házidöntő - akkor a Manchester United diadalmaskodott

Utoljára 2008-ban volt angol házidöntő – akkor a Manchester United diadalmaskodott

Angliában mindeközben nyoma sem volt az előző évtized sikereinek, amikor még a Manchester United, a Liverpool és a Chelsea is rendszeres résztvevője volt a Bajnokok Ligája utolsó fordulóinak. A Vörös Ördögök sehogy se tudtak magukra találni Sir Alex Ferguson visszavonulása után, a Liverpool egy emlékezetes bajnoki versenyfutást leszámítva nem tudott még a hazai bajnokság élmezőnyében se megragadni, a londoniak 2012-es BL-győzelme pedig inkább volt a szív és a szerencse diadala, mint a valós erőviszonyok érvényesülése – mi sem bizonyítja jobban ezt annál, hogy a következő évben címvédőként egyből a csoportkör jelentette számukra a végállomást.

Az angol csapatok legnagyobb szerencséje, hogy hiába voltak méretes lemaradásban Európa legjobbjaitól, a hazai pontvadászat így is népszerűbb volt, mint valaha. A hatalmas érdeklődés pedig rohamtempóban növelte a jogdíjakat, ezzel pedig a csapatok bevételét is. A 2016-ban kötött megállapodások értelmében három évre több mint 5,1 milliárd fontért értékesítették a közvetítési jogokat, ami 70%-os növekedést jelentett a korábbi egyezséghez képest. 2017-ben a „top6” tagjainak mind 140 millió font körüli összeg ütötte a markát, ami hatalmas segítség az olyan, alapvetően kisebb költségvetéssel dolgozó kluboknak, mint az idén már BL-döntőig jutó Tottenham.
PL-TV
Persze a pénz csak korlátozott szerepet játszik az erőviszonyok átrendeződésében. A Premier League páratlan népszerűsége nem kerülte el az új kihívásokra vágyó világklasszis szakemberek figyelmét sem. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a világ legjobb edzőinek a többsége dolgozott Angliában a közelmúltban, vagy dolgozik jelenleg is – a teljesség igénye nélkül, a szigetországban vállalt munkát Pep Guardiola, Jürgen Klopp, Mauricio Pochettino, Antonio Conte, Arséne Wenger vagy José Mourinho is. Presztízskérdés lett az angol bajnokságban dolgozni. Az idei szezon után előbbi három mindenképp külön említést érdemel: bár mind más anyagi lehetőségekkel és más filozófiával vágtak neki a klubjuk újraértelmezésének, több évnyi következetes építkezés eredményeként a maguk nemében mind korszakos együtteseket fognak távozásukkor maguk mögött hagyni.

Nem az edzők sajátja, hogy új próbatételek után néznek. A két spanyol megaklub legnagyobb gondja, hogy amíg sztárjaik különböző okokkal új bajnokságokba tették át székhelyüket, az értük kapott pénzből nem tudták megfelelően pótolni a távozókat. A két, mindenki által ismert példa Neymar és Cristiano Ronaldo esete – előbbi több reflektorfényt, utóbbi egy utolsó nagy kihívást keresve igazolt el, ám a helyükre érkező játékos(ok) meg se tudják közelíteni a szupersztárok által korábban nyújtott teljesítményt. Ráadásul a kiöregedő kulcsemberek pótlását is túl sokáig odázták el: a katalánoknál Luis Suarez jó ideje a hanyatlás jeleit mutatja, a Real pedig utoljára öt éve, 2014 nyarán vett olyan mezőnyjátékost, akivel azonnal a kezdőcsapatban számoltak, Toni Kroos és a már említett James Rodriguez személyében. Ne legyenek kétségeink, ez idén változni fog.

Az, hogy az Európa Ligában is két angol csapat jutott a döntőbe, egyszerűen a végső siker mellé járó BL-indulással magyarázható. A hat szigetországi topcsapat megerősödésével egyre öldöklőbbé válik a bajnokságban folytatott harc a négy Bajnokok Ligáját jelentő helyért, azoknak pedig, akik az előző évben lemaradtak, egy könnyebb, alternatív útvonalat jelenthet a második számú kupasorozat. A tét pedig jóval több mint csupán presztízs – becslések szerint az idei BL-finalisták több mint 100 millió eurós pénzdíjra számíthatnak az UEFA-tól, szemben az EL-döntőben érdekeltek 40 milliójával. Arséne Wenger néhány éve külön trófeának nevezte a bajnoki negyedik hely megszerzését, és a pozíció anyagi vonzatának tükrében nem is tűnik túlzásnak az állítása.

Az Arsenalnak az Európa Liga-döntő az utolsó esélye a BL-indulás kiharcolására

Az Arsenalnak az Európa Liga-döntő az utolsó esélye a BL-indulás kiharcolására

Természetesen nem lehet csak a Spanyolország–Anglia párosban gondolkodni, ha európai dominanciáról beszélünk. Bár a Bayern München mintha kissé megakadt volna kerete megfiatalítása közben, több csapat is van még a kontinensen, akit továbbra sem érdemes egy pillanatra sem szem elől veszíteni. Az Atlético Madrid, bár lehet, már elérte a Simeone-projekt csúcsát, továbbra is az egyik legkellemetlenebb csapat, akikkel kieséses rendszerben találkozni lehet. A PSG elmúlt két éve hiába könyvelhető el teljes kudarcként, BL-kieséseik történetéhez hozzátartozik, hogy a sorsdöntő meccseken idén és tavaly is nélkülözni kényszerültek Neymar játékat. A Juventusnál pedig ketyeg az óra – ha ki akarják használni, hogy náluk játszik a sorozat történetének legeredményesebb játékosa, két éven belül meg kell célozzák a végső sikert, hiszen Ronaldo sem lesz már fiatalabb.

Az igazság az, hogy őrségváltásról szó sincs – legalábbis nem a klasszikus értelemben. Nem számíthatunk arra, hogy a korábbi évek spanyol diadalaihoz hasonlóan futószalagon jöjjenek a szigetországi sikerek, és nem azért, mert nem lennének elég jók a Premier League élcsapatai, hanem mert túl sok hasonló erősségű csapat van Európa-szerte. A Real Madrid–Barcelona duót beérték, de nem hagyták maguk mögött a riválisok, ez pedig a legjobb hír a sportkedvelő nézők számára – szurkolói hovatartozástól függetlenül, ha a következő években is az ideihez hasonló színvonalú, kiegyenlített párharcokat láthatunk, akkor már mind nyertesek vagyunk.

képek forrásai: Salt Lake Tribune, player.hu, The New York Sun, BBC, Citizen TV