A Formula–1 páratlan mutatványai – Fangiótól Hamiltonig

Öt momentum a legrangosabb nyíltkarosszériájú verseny történelméből.

„A semmiből tört elő ez a teljesítmény, olyan volt, mint egy gyönyörű tánc” – nyilatkozta Lewis Hamilton a szeptember 14-ei szingapúri kvalifikációt követően, és bizonyára tisztában volt vele, hogy a modern Forma–1 egyik legnagyobb bravúrját produkálta a pole-pozíciót megszerezve.
Egyike volt ez azon – történelmi – pillanatoknak, amikor egy pilóta azt a „plusz egy százalékot” teljesíti, ami összes versenyző riválisa fölé emeli őt – ilyen nem fordul elő gyakran a Forma–1-ben, és ha mégis, azt megéri megjegyezni.
Következzen öt hasonló momentum a legrangosabb nyíltkarosszériájú verseny történelméből.
A 2008-as brit nagydíj időjárási körülményeit tekintve inkább lett volna alkalmas egy hajós versenyre: a hatalmas reggeli esőzések nyomán rengeteg víz rekedt a pályán. Ez azonban nem hozta zavarba Lewis Hamiltont, holott első nagydíjgyőzelme az ötből a Silverstone-on könnyen végződhetett volna balesettel az első másodpercekben: negyedik helyről indulva gyorsan kisebb lökdösődésbe keveredett csapattársával, Heikki Kovalainennel a hírhedt Copse-kanyarban, és hosszan megcsúszott a nedves betonon – végül nagy sebességgel neki is csapódva McLarenes társának.
Mindkettőjük szerencséjére egyik autóban sem keletkezett különösebb kár, így folytathatták a versenyt. A verseny második felében aztán ismét leszakadt az eső, ezzel szinte lehetetlen körülményeket teremtve. Hamilton későbbi nyilatkozata szerint adott pillanatokban gyakorlatilag semmit nem látott, és minden kör első felében le kellett dörgölnie valahogy a cseppeket és foltokat sisakjáról. „Minden bizonnyal messze a legnagyobb győzelmem” – tette hozzá – és tulajdonképpen tíz év múltán sem könnyű máshogy tekinteni rá.

Ayrton Senna kvalifikációja (Monaco, 1988)

Ayrton Senna kvalifikációja (Monaco, 1988)


Ma már szinte elképzelhetetlen, de az egyik legkiemelkedőbb kört a Forma–1 történetében nem is vetítették a televízión. Valószínűleg ez is hozzáad a misztikumhoz, ami Senna ’88-as monacói teljesítményét övezi – kizárólag a szemtanúk beszámolóira támaszkodhatunk ugyanis, amikor megpróbáljuk rekonstruálni az eseményeket. Senna McLarenes csapattársára, Alain Prostra 1,4 másodpercet verve szerezte meg a pole-t. Időmérő utáni nyilatkozata csak hozzáad a történet romantikájához: a kanadai Gerald Donaldson újságírónak adott interjúban kifejtette, hogy tulajdonképpen nem volt magánál a kör alatt, és csak ösztönből, „egy másik dimenzióban” vezette az autót.
A fedélzeti kamerák még gyerekcipőben jártak akkoriban, az 1988-as szezonban egyáltalán nem is használták őket. És bár a monacói időmérőről felvétel is készült a televíziós adásokhoz, a pályamenti kamerák nem rögzítették Senna bravúrját – a különböző visszaemlékezésekben általában 1990-ben készült felvételeket szoktak használni a ’88-as eseményeket megemlítve.
Senna „performansza” később aztán mit sem ért a versenyen – koncentrációját vesztve a hatvanhetedik körben, a Portier-kanyarnál a falnak csapódott, és üres kézzel ment haza.
Juan Manuel Fangio visszatérése (Német nagydíj, 1957)

Juan Manuel Fangio visszatérése (Német nagydíj, 1957)


Az egyik legnagyobbnak tekintett visszatérés a Forma–1-ben egyben az egyik legnyugodtabb is volt.
A manapság jellemző, professzionális, precíz és körültekintő taktikázás az abroncsokkal jelentősen megkönnyíti a pilóták dolgát, hogy a boxutcából kitörve hamar felmelegedjenek a gumik. Fangio azonban nem illetődött meg kor szerényebb adottságaitól. Az argentin pole-ról indult és vezetett a Nurburgringen, később azonban, tíz körrel a futam vége előtt 50 (!) másodpercet vesztegelt a boxutcában. Hogy ne terhelje túl abroncsait, szinte fagyos nyugalommal vezette Maserati 250F-jét az első három körben a hátralévő tízből, tudomást sem véve a versenyt vezető Ferrari száguldásáról.
Majd előző évi körrekordjára szinte hihetetlen 15 másodpercet vert, és bár a tizenkilencedik körben még mindig tizenhárom másodperccel volt a boly mögött, az utolsó három lapet meghúzva megdöbbentő módon elhappolta a versenygyőzelmet, végül 8 másodperccel meghaladva a korábbi rekordot.
Ahogy Sir Sterling Moss fogalmazott, Fangio „A vezetés egyik legnagyobb művésze” volt. Elképesztő technikai tudása mellett szinte soha nem kellett a végletekig terhelnie autóját, ám ha olykor mégis megtette, mindenkinek leesett az álla.
Egyáltalán nem ritka a Forma–1-ben, hogy heves esőben kell versenyezni – az 1968-as német nagydíj azonban talán kiemelkedik a híresebb „esőfutamok” közül is, és Stewart legendás győzelmének mondható.
A Nurburgring egyébként is a szezon legnagyobb kihívását jelentő pályájaként volt ismert a ’68-as évben, a maga 14 mérföldes „Zöld Poklával”, ahogy a versenyzők hívták a rettegett pályaszakaszt. A versenyt egy ideig el is akarták tolni a másik jelentős német pályára, Hockenheim-ba, végül mégis a Nurburgringen kötöttek ki a pilóták. Az esőzés olyan mértékű volt, hogy a betonon patakokban folyt a víz, Stewart ellenfelei azonban kevésbé tudtak megbirkózni a mostoha körülményekkel (egy körültekintő analízis a legjobb „wet racer”-ekről: F1METRICS – a legjobb tízben felfedezhetjük Hamilton, Senna, Fangio, Stewart és Schumacher nevét is.)
Abban az érában a tragikus, súlyos sérüléssel vagy halálesettel járó futamok sajnos száraz pályán sem voltak kivételesek. Stewart így emlékezett: „A boxutcába gurulva gyakran szinte az első kérdésem az volt Ken-től [Ken Tyrell csapatfőnök]: >>meghalt valaki?<<. Szerencsére aznap senki nem került fel a ’68-as „listára”. Schumacher spanyolországi győzelme emlékezetes, és nem csak mert ez volt az első, hanem mert talán a legbravúrosabb győzelem. És volt belőle pár. Schumacher 1996-os Ferrarija nem volt a mérnöki technológia csúcsa, és az autónak „egy versenyt sem kellett volna nyernie”. A német azonban kitaposta belőle az igen nehezen elképzelhető teljesítményt, ezzel bebizonyítva, hogy olyan pilóta, aki sztenderd alatti technológiai színvonalból is kivételes eredményt tud kicsikarni. A spanyol versenyen szintén kifejezetten sok eső esett, Schumacher a második sor harmadik helyéről indult. Bár a futam elején nem sikerült sok teret nyernie, a tizenharmadik körre megszerezte a vezetést. Igaz, szerepet játszott a Ferrari technikai stábjának döntése is Schumacher győzelmében, ugyanis a konstans nedves időre installálták a járművet, míg pl. a Williams reménykedett a későbbi szárazabb kondíciókban, hogy kevesebb időt kelljen pazarolni a pitben. Ez a technikai trükközés azonban nem lehet a teljes magyarázat arra, hogy Schumacher legjobb körében végül öt kerek másodpercet vert ellenfeleire.

Forrás: BBC