Nem középiskolás fokon

Sportoló tanárokat bemutató sorozatunkban ezúttal a BTK magyar szakos tanárainak focicsapata következik. Gintli Tiborral és Vaderna Gáborral beszélgettünk.

Az együttes rendszeresen kiáll a magyar szakos hallgatói csapat, a Közelítő tél ellen, legutóbb pedig meg is verték a diákokat. Gintli Tibor csapatkapitánnyal és Vaderna Gáborral beszélgettünk.

Meséljenek, honnan jött az ötlet? Miért pont foci?

Gintli Tibor: Az együttes kialakulása elég egyszerű volt, a diákok kezdeményezésére álltunk fel, magyarán kihívtak bennünket, egy akkor még nem létező csapatot. Görög Dani szólt nekem, hogy szívesen játszanának…

Ők a Közelítő tél?

G.T. Igen. Nyilván a kezdeti lépéselőnyt némileg kihasználták, hogy ők már egy összeszokott csapattal tudnak fellépni – szóval így alakult meg az együttes. Kezdetben szerényebb eredményekkel, ami azt jelenti, hogy nagy arányú zakóink voltak, az utóbbi időben aztán javultunk, az eggyel korábbi meccsünk x volt, az utolsó pedig győzelem. Azon nem játszottam, úgyhogy lehet, hogy a távollétem és a győzelem között valamiféle összefüggés mutatkozik.

Hogyan állt föl az együttes?

G.T. Az volt a kérésük, hogy ne az Irodalom- és Kultúratudományi Intézet csapata, hanem az Irodalom- és Kultúratudományi és a Nyelvészeti Intézet gárdája legyen. Nekik ugye a magyar szak egy, ami nekünk kettő. A meccsek többségén inkább a bőség zavara van, ami nem a játéktudásra vonatkozik, hanem a létszámra. Nagyjából azt játsszuk, hogy megvannak a hátsó emberfogók, azok, akik középpályán képesek tartani a labdát, és van az a két ember, aki egymást váltva centerezni tud. Ennél ördöngösebb taktikát nem szoktunk alkalmazni.

Ki mit játszik a csapatban?

Vaderna Gábor: Ahol mi játszani szoktunk, az ELTE sporttelep pályája, egy futsal méretű pálya, ez 4+1-es csapatra van kitalálva, de a tanácsapat életkora indokolta, hogy 5+1-gyel lépjünk pályára. Mi nem tudunk annyit futni, így a tömeggel kompenzálunk. A tanárcsapat teljesítménye abban áll, hogy taktikailag sikerült felnőnünk a Közelítő Télhez.

G.T. Gábor leginkább támadó középpályást, én meg védekező középpályát vagy hátvédet játszom. Már amikor éppen egészséges vagyok.

Van focista múltjuk, vagy itt kezdődött minden?

G.T. Azért ez egy kicsit komolyabb. Válogatott játékos egyikünk sem volt, de mindannyian játszottunk korábban.

V.G. Játszottunk és játszunk. Legalábbis mi ketten rendszeresen szoktunk focizni, a többiek nevében nem tudok nyilatkozni. Én gyerekkorom óta folyamatosan játszom különböző csapatokban.

G.T. Én tinédzserkorom közepéig játszottam nagypályán, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal, de állandóan rúgom a bőrt. Mi ketten Gáborral két vagy három éve együtt is játszunk egy csapatban, ami eredendően úgy jött létre, hogy a magja az a bölcsész baráti társaság, akikkel együtt voltunk Nagykanizsán katonák.

V.G. Legutóbbi körben a Közelítő Télből erősítettük meg a csapatot, a kapusunk és az egyik mezőnyjátékosunk is onnan érkezett.

Nyelvész és irodalmár egyaránt van a pályán?

G.T. A pályán inkább arról van szó, hogy ki hogy kezeli a bogyót, de a nyelvészek kevesebben vannak. Általában ketten, talán egyszer voltak hárman, de ez nem nyelvész-irodalmár szelekció, ennyi embert képesek kiállítani.

V.G. Ez egy véletlen is, az irodalmároknál most több fiatal oktató van.

Melyik tanszéket hívnák ki egy képzeletbeli kupán?

V.G. Nincs másik tanárcsapat, legalábbis én nem tudok róla. Érkezett egy megkeresés, hogy a pécsi bölcsészkar magyar szakos csapatával megmérkőzhetnénk egyszer. Debreceniekkel is beszéltem, az ottani tanárcsapattal is lehetne egyszer játszani.

G.T. Igen, csak ugye 40 perc játékért 3 órát utazni… Kéne egy közös helyszínt találni, ahol mindenkivel lehetne focizni, 40 perc alatt el sem lehet fáradni igazán.

Milyen kikapni a hallgatóktól?

G.T. Kikapni soha nem jó. Nem is így értékeljük, hogy kikaptunk vagy nem kaptunk ki, hanem hogy milyen minőségű játékot játszottunk.

V.G. Az utóbbi félévekben amikor kikaptunk, már nem bántam annyira. Jobbak voltak a diákok, de benne volt, hogy volt játékunk, nyerhettünk volna. Az elején volt olyan vereség, ami megrázó volt.

G.T. Az elején te játszottál? Az nagyon durva volt, egyszer 0-8 lett a végeredmény, napon, 30 fokban. Nem minden poszton volt megfelelő ember, nagyon sokat jelent, hogy most már jó kapusunk van.

Milyen emlékezetes pillanataik vannak a tanárfociról?

V.G. Annyira emlékezetes pillanat nem sok van, folyamatosan próbálunk edzéseket összehozni, de mindenkinek sok elfoglaltsága van, nagyon nehéz megszervezni. Illetve még az jutott eszembe, hogy hogyan merült fel egy tanár-diák meccs ötlete. Diákkoromban évekig játszottam a Bölcsész Egyetemi Bajnokságban, és néhány évvel ezelőtt a régi csapattársaimmal úgy döntöttünk, hogy újra létrehozzuk a csapatunkat, és elindulnunk a Bölcsész Bajnokság B ligájában. Én akkor már oktató voltam, és akkor ott találkoztam oktatóként a Közelítő Téllel. Amikor megkerestek, akkor tudtam, hogy az első meccsen nem fogok tudni játszani, ezért mondtam nekik, hogy Gintli tanár úrhoz menjenek.

G.T. Eltört a lábad nem? Vagy mi volt?

V.G. Izomszakadásom volt.

G.T. Emlékezetes nagy ügyekre én sem emlékszem. Egy rapid sérülésre viszont igen, amikor a térdem először ment ki a helyéről és azóta meg sem áll, egy fél évet ki kellett hagyjak a bajnokságból is. Néha azért mindkét csapatban lehet látni olyan mozdulatokat, és olyan, futballista ésszel teljesen nonszensz mozgásokat, ami kiszámíthatatlanná teszi a dolgokat.  Amikor olyan nagyon meleg volt, az első meccsen, amikor olyan gyalázatosan megraktak bennünket, akkor én vittem a csapatnak innivaló, meg mosakodni való vizet. Az üdítő kisebb üvegekben volt, a mosakodóst pedig ablakmosó-folyadékos flakonban vittem. Jól kiöblítettem és abba töltöttem vizet, 5 vagy 10 literes volt, hogy fel lehessen frissülni. Mindenki nagyon tikkadt volt, de hát a túlélésért küzdöttünk, és láttam, hogy nagyban nyakalják az ablakmosó-folyadék ízű vizet. Egyébként olyan nagyon viccesek sem vagyunk, mert úgy el vagyunk fáradva…

Hogyan tovább?

G.T. Most kicsit csökkent a fiúknak a kezdeményező kedve…

V.G. A Közelítő Tél is elkezdett kiöregedni, hát akkor mi mit szóljunk? Nekik az volt az erősségük, hogy a Bölcsész Bajnokságban hosszú évek óra együtt játszanak, és minden héten van egy meccsük, indulnak kupákon, és nyilván ahogy a hallgatók mennek ki az egyetemről, ez az összeszokottság csökken. A mostani sikerei a tanárcsapatnak nagyban annak köszönhetőek, hogy szétzilálódott az az összeszokott csapat, akik ellen játszottunk. Így mi, akik csak a meccsek előtt szoktunk egy-egy edzést tartani, most összemérhetjük a tudásunkat velük.

G.T. Két viszonylag jól cselező játékos esett ki közülük, és nekik a nagy esélyük az, ha egy az egyben viszik rá az emberre a labdát. Hiába játszanak többet, nem játszanak olyan okosan. A tanárcsapatban inkább védekezve taktikázunk. Egy rendes felállt védelem ellen legutóbb helyzetük sem nagyon volt. Ez az egy-az-egyes játék nem nagyon ment. A tanári csapatnak hátránya is az, hogy sokan vagyunk, mert csapat egy része nem annyira rutinos, hogy elfogadja, hogy ő x posztra cserélhet. Így hogy kevesebben voltunk, nem lehetett összekócolni a helyeket. Egyik alkalommal voltunk tízen, akkor már sorokat kellett volna cserélni, mint a jéghokiban.

V.G. Legutóbb még az volt jó, hogy a meccs tízedik percében vezettünk 2-0-ra, onnantól nekünk nem kellett futni. Szépen beálltunk hátra és néztük a meccset, jellemző, hogy a diákok szépítő gólját a kapusuk rúgta félpályáról, amikor fel akarta ívelni a labdát.

G.T. Kívülről néztem azt a gólt. Láttam, hogy a kapusunk úgy gondolta, hogy ez a labda el fog szállni fölöttünk. Nézte, nézte, és aztán meglepődött, hogy beakadt. Gábornak abban igaza volt, hogy mi a kontrákra építünk, tehát, ha az elején mi rúgunk gólokat, akkor játszhatunk úgy, ahogy mi szeretünk.

Ha lenne új csapat, kiállnának?

G.T. Bárki ellen kiállnánk, az a kérdés, hogy a lábammal éppen mi van, de még én sem vagyok annyira öreg. Majd hetven környékén meggondolom, hogy húszéves kölyökkel kiállok-e futni, de szerintem még lehet ezt nyomni, ha az ember ízületei engedik.

V.G. Rajtunk nem múlik, amíg ki tudunk állítani egy csapatot. Az idősebb együtteseknek ugye az a hátránya, hogy utolérik az embereket a sérülések, no meg a külföldi konferenciák… Egy debreceni kollega amúgy mesélte, hogy ők is lementek játszani a diákokkal, és benne volt a csapatukban a Loki egyik futballistája, mondjuk ő egyedül elverte az ellenfelet.

G.T. Én olyan nagy zsugást itt még nem láttam. Van egy doktorandusz srác, aki játszott a Fradi ifiben, a Makai Máté, de ő doktoranduszként a senki földjén van. A tanárcsapatba Bónus hívta, de ez nem teljesen fair, végül nem is jött.

V.G. Azok ugyanis, akik a Közelítő Télből doktoranduszok lesznek, azok játszhatnak nálunk a jogfolytonosság miatt.

G.T. Szerintem ennek lesz tavasszal is folytatása, ha a diákok ki mernek ellenünk állni. Jó lenne nyerni, jól mutat a titkárságon az a kupa. Egyre jobbak leszünk, egy dolgot kell megtanulni, a középpályásaink nem jól veszik fel az embert. Vagy ketten fognak egy embert, vagy senkit nem fognak, szóval a nyerő taktikánk már megvan, csak csinálni kéne.

V.G. Irodalmár kollégáknak mondhatnánk, hogy olvassák a játékot… Egyébként magyar szakos csapat a közelítő tél előtt a bölcsész bajnokságban sosem volt, én is történészekkel játszottam.

G.T. Ez nem csoda, ha a nemi összetételre egy pillantást vetünk. Lassan ott tartunk, hogy az egész magyar szak nem tudna kiadni egy nagypályás csapatot. Így nem olyan egyszerű egy jó csapatot összerakni.