Mindörökké kisember – Richard Jewell balladája (2019)

Clint Eastwood hiába tölti be a 90. életévét idén, úgy látszik, képtelen leállni a rendezéssel. Alig egy évvel A csempész (The Mule, 2018) után egy újabb filmmel jelentkezik, amely ráadásul még jobban is sikerült, mint az öreg drogcsempész sztorija.

A Richard Jewell balladája megtörtént eseményeken alapul, hiszen az 1996-os atlantai olimpia zajlott éppen, amikor az olimpiai parkban egy csőbomba robbant. A robbantásban két ember halt meg, száztizenketten megsérültek. Richard Jewell (Paul Walter Hauser), egy biztonsági őr vett észre egy gyanús csomagot, majd riasztotta a tűzszerészeket. El is kezdték kiüríteni a területet, azonban a robbanás mégis bekövetkezett. A férfi gyors reakciójának köszönhetően több száz embert mentett meg. A média annak rendje és módja szerint hőst is faragott a biztonsági őrből, azonban amilyen gyorsan megmentő lett belőle, olyan hirtelen vált nem sokkal ezután a robbantás első számú gyanúsítottjává. Eastwood filmje Jewell a robbantás előtti életét is megmutatja, azonban egyértelműen a robbantás utáni médiafelhajtásra és az azt követő meghurcolásra teszi a hangsúlyt.

A rendező az utóbbi időben számos ehhez hasonló sztorit mesélt el, amelyben a kisembernek vagy átlagembernek meg kell küzdenie a média vagy a hatóságok okozta tortúrával. Arra világít rá a film, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek egy átlagemberre, ha a média elkezdi őt hisztérikusan ünnepelni. Eastwood ebben az alkotásában az amerikai mítoszépítés mögötti árnyoldalt szeretné megmutatni, amelyet bizonyos szempontból nagyszerűen tesz meg, néhány aspektusban azonban súlyosan hibázik.

Ami miatt kiváló a film, az Richard Jewell figurája, aki ténylegesen egy már-már karikatúrába illő kisember. Az anyjával él, rendpárti és fegyverbolond fickó, aki rendíthetetlenül hisz az amerikai hatóságokban és igazságszolgáltatásban. Túlbuzgó és minden lében kanál karakter, aki bárhol dolgozik, mindig fontoskodik, azonban az egész megjelenése és viselkedése miatt nem lehet komolyan venni. Többek közt ennek köszönheti, hogy megtalálja a csőbombát. Eastwood alapvetően az ő karakterére koncentrál a film során. Egészen a robbanásig számos jeleneten keresztül ismerjük meg Jewellt és környezetét, majd ezt követően azt a médiacirkuszt és nyomozást mutatja be a rendező, amit a főhősnek el kellett viselnie.

RJ1

Eastwood remekül érzett rá a Jewellben lévő kettősségre. Szinte végig játszik ezzel, és egyszerre képes elhitetni, hogy Jewell egy szegény, szerencsétlen fickó, akit meghurcolnak, eközben meg folyamatosan képes azt a benyomást is kelteni, hogy egy kattant robbantó. Komikusan megjelenő figura, akinek mégis minden mozdulatában és cselekedetében benne rejlik a tragédia. A filmnek ez a karakterdrámai része végig nagyon jó, sőt, a főhős közelében lévő karakterek miatt a közeg jól is működik. Szinte már parodisztikus, ahogy az ellene folyó mérhetetlen meghurcolásból Jewell mintha semmit sem akarna észrevenni, bár a rendező végig drámai és komoly marad. A Richard Jewell balladájának tehát megvan az a társadalmi vállalása, hogy bemutatja a média torzító szerepét és a hatóságok nemtörődömségét.

Mégis a legfőbb gond az, hogy nagyon didaktikusan teszi mindezt. Eastwood az egész nyomozást torzítva, minden árnyalás nélkül mutatja be, mintha csak egy diktatórikus országban, és nem az USA-ban folyna. A nyomozók szinte utálattal tekintenek Jewellre, és mintha csak az ő megbüntetése lenne a céljuk. A médiát pedig egy, azaz egyvalaki képviseli (még véletlen sem jelenik meg olyan orgánum, amely Jewell-lel értene egyet), egy gátlástalan és aljas, sőt inkompetens figura, Kathy Scruggs (Olivia Wilde). Eastwood mind a hatóságokat, mind a médiát lényegében fel sem skicceli, csak eleve gonosznak állítja be. Annak fényében pedig különösen furcsa, hogy a rendező maga is él manipulációs eszközökkel. Semmi bizonyíték nincs például arra, ahogyan Scruggs megszerzi a fülest egy FBI-ügynöktől, sőt, ezt azóta több helyen cáfolták. Természetesen számos filmben látható, hogy az igazságszolgáltatás nem működik mindig jól, a média a szenzációra vadászik, azonban egy ilyen szintű rendezőtől, mint Clint Eastwood, egy sokkal érzékenyebb tálalás a minimum elvárás lenne.

RJ2

Pont azért sajnálatos ez az ábrázolás, mert Jewell és az egész hercehurca mesterien működik. Eastwood ehhez nagyszerűen adja hozzá történetmesélő képességét, egyértelműen és pontosan regéli el Richard Jewell történetét. Néhány ponton enged a hatásvadász elemeknek, azonban a film végi utolsó jelenetek egyikében még katartikus érzést is képes nyújtani. Sőt, emellett van számos hatásos jelenet, úgymint a robbantást megelőző percek, de a két kihallgatási jelenet is igencsak erőteljesre és feszültre sikeredett. Emellett Eastwood jól játszik azzal, hogy milyen előítéletesség lehet még egy fegyverpárti és a rendszerben maximálisan hívő fehér férfivel szemben is. Merthogy egy ilyen fickó – a rendező olvasatában – csak negatívan jelenhet meg a liberálisok körében. Meg persze mintha a kilencvenedik évében járó Eastwood mintha társadalmi szolidaritást is mutatna nemcsak ezzel a filmjével, hanem a legutóbbi ilyen témájú alkotásaival is azon amerikai középosztály felé, akik kezét az elmúlt évtizedekben mintha elengedte volna az állam.

Azért Eastwood szerencsére nem felejtett el színészt vezetni, sőt, leginkább a Richard Jewellt megformáló Paul Walter Hauser viszi a hátán a cselekményt, aki elképesztően hozza figurája kettősségét, fergetegesen játszik. Az őt támogató anyja szerepében Kathy Bates visszafogott, de megbízható alakítást nyújt, illetve ugyanez mondható el Sam Rockwellről is, akit azért mindig jó látni a vásznon.

Richard Jewell történetéből Eastwood szerintem egy jó filmet készített, azonban elnézve az alapanyagot, ebben több lehetőség volt. Fontos téma, amiről beszél, azonban többször nem fair eszközökkel játszik a megvalósítást illetően.

A képek forrása: en.pathe.nl, imdb.com