Az ír – Scorsese új filmóriása

Martin Scorsese, korunk egyik legnagyobb filmrendezője újra gengsztertémában alkotott, ráadásul régi nagy kedvenceinkkel: Robert De Niróval, Joe Pescivel és Al Pacinóval. Cikkünkben Scorsese hasonló témájú filmjein keresztül nézzük meg közelebbről az idei év talán legnagyobb visszhangot keltő filmjét, Az írt.

Martin Scorsese életműve több fronton is meghatározót hozott a filmtörténetbe, különösen a gengszterfilmek terén. Karrierje első jelentősebb filmjét, az 1973-as Aljas utcákat is a gengszter-szubkultúra bemutatásának szentelte. A ’73-as filmnek legnagyobb erénye talán Robert de Niro fergeteges színészi játéka Harvey Keitel mellett, amelynek eredményeként később olyan filmekben is láthattuk Scorsese-t és De Niro-t együtt dolgozni, mint a Taxisofőr, a Dühöngő bika vagy A rettegés foka. Mindemellett az Aljas utcák egy kis költségvetésű, jó színészekkel dolgozó, egyértelműen végiggondolt film, amely a későbbi filmek nagy durranásának alapjait már magában hordozta. A filmben Johnny Boy (Robert De Niro) az események fő alakítója, aki a filmben tulajdonképpen mindenkinek tartozik. Charlie (Harvey Keitel) pedig az ő legjobb barátja, aki titokban Johnny nővérével van együtt, és akinek nagybátyja a helyi maffiafőnök. A legtöbb jelenet egy kocsmában játszódik – ezek többnyire a gengszterek semmittevő életét mutatják be az állandó csajozással és piálással együtt. Johnny-t és Charlie-t más-más célok hajtják: míg Johnny-nak csak az élvezeteken jár az esze, és minden pénz kifolyik a kezéből, Charlie megfontolt ember, aki arra törekszik, hogy nagybátyja végre rábízzon valamilyen komolyabb üzletet. Ez az ellentét feloldhatatlannak tűnik az egész filmben, és miközben Johnny legjobb barátja segítségét kéri a kölcsön megadásához azért, hogy folytathassa addigi költekező életét, Charlie mindannyiszor nemet mond neki. A film ereje a lappangó drámának a legjobb ütemű kijátszásában rejlik, és abban, hogy a film elsőre lényegtelennek tűnő rétegét a lehető legjobbkor emeli magasba, példázva a gengszterek szubkultúrájának hitványságát és tragédiáját. Itt még ugyan hiányoznak a rendező csak később kibontakozó zsenialitásának főbb irányai, de mindenképpen egy remekül sikerült vizsgafilmként is működőképes anyagot kaptunk, különösen a későbbi filmek felől visszatekintve.

kepatmeretezes_hu_15109006959310426_800x600 (4)
A Scorsese-életmű következő, hasonló témájú filmje a Nagymenők című 1990-es gengszterfilm. A rendező ekkorra már sokkal profibbnak mutatkozik, szabadabban kezeli a történetmondás lehetőségeit a narrátori szerep felléptetésével, így egy személyes napló hangulatát kapja a film, ennek eredményeképpen pedig sokkal személyesebbnek hat, átérezhetőbb lesz. Az Aljas utcákhoz képest itt már kiforrott gengsztereket látunk, illetve a mű főszereplőjeként felléptetett Henry Hill (Ray Liotta) személyében még fokról fokra be is mutatja a gengszterré válás folyamatát. Henry a maffia kötelékében találja meg igazi családját, ahol felnőttként kezelik, és egyre hatalmasodó tisztelet övezi őt. A film másik főszereplője James Conway (Robert De Niro), a környék nagykutyája, akinek Henry minden téren a nyomdokába akar lépni. Útközben pedig feltűnik a legizgalmasabb karakterünk, Tommy DeVito (Joe Pesci), akinek erőszakossága finoman szólva kompenzálja a testméreteit, és nincs olyan ember, akit nem tudna megfenyíteni, megverni vagy megölni. Tehát megkapjuk a gengszterek három archetípusát: a már nagy tekintéllyel bíró úriember gengsztert, az őt példaképének tekintő, alakuló karakterű gengsztert, és a fékezhetetlen gengsztert, aki hol fenyítőként, hol verőemberként, hol pedig gyilkosként funkcionál. A ’90-es filmnek legfőbb erénye mindezeken kívül az, hogy bemutatja a családok egymás iránti bizalmának felszínességét, a gengszterek házaséletének hektikusságát, a pénz és a kokain végletekig menő elherdálásának feszültségét, ami végül a pénz, a tisztelet és a bizalom elvesztését eredményezi – pedig ezek voltak azok a dolgok, ami miatt Henry ezt az életet választotta.

kepatmeretezes_hu_3654_75
Scorsese következő gengszterfilmje a Casino című 1995-ös film. Ebben a történetben már nem a szokásos környezetben, az olasz negyedben vagyunk, hanem egyenesen Las Vegas-ban, mégpedig egy kaszinó háttérben folyó mindennapjainak szemlélőivé válunk. A rendező ismét jól ismert színészekkel dolgozik együtt: az Ászt alakító Robert De Niro most egy kaszinóvezetőt alakít, a Nickey-t alakító Joe Pesci pedig hozza a Nagymenőkből átmentett erőszakos karakterét. Azonban a rendező most a szerelmet, illetve a házaséletet is felszínre hozza eddig nem látott mértékben Ginger (Sharon Stone) felléptetésével, aki amilyen tipikus, ’80-as évekbeli félhippi szemléletű karakternek mutatkozik, annyira teszi magáévá a történet lényegi cselekményét. A film remek kiegészítésül szolgál az előzőleg említett filmekhez, ezt mutatja 180 perces játékideje is, ami szükséges volt ahhoz, hogy hihetővé és átláthatóvá váljon a cselekmény a néző számára. Itt már a rendező igyekszik a gengszterek életének minden aspektusát megmutatni, amibe beleférnek az Ász által táplált érzelmek az ezt soha nem viszonzó Ginger felé, a legjobb barátjának, Nickey-nek az árulása barátjával szemben, de még az is, hogy mi történik akkor, ha a régimódi gengszterek elfelejtik követni a technológia fejlődését. Rövidre fogva tehát: egyszerre kapunk egy gengszterdrámát és egy családi drámát, és mindkettő értelmezése csakis a két drámai vonal egymásba játszásából érthető meg. Mindemellett pedig ugyanúgy jelen van az erőszak, a gyilkolás és a bizalom kettőssége az előző filmekhez hasonlóan. Látszik, hogy a rendező harmadjára végre egy teljes spektrumot akar felvázolni a gengszterek életéről, ezzel pedig felülírja a témában készült korábbi filmjeit. A Casino című film tehát jól láthatóan újragondolások folyamataként jött létre az előző filmek problémáival karöltve.

kepatmeretezes_hu_facebooklinked_image___deniropescicasinogettyimages1137998
Mindezek után pedig elérkezünk Az ír című Scorsese-filmhez, ami az életműben egy nagyobb kihagyás után egészen az idei év végéig váratott magára. A filmben újból együtt játszik a két legenda, Robert De Niro Frank Sheeran szerepében, illetve Joe Pesci Russell Bufalinóként. Valamint az Aljas utcákban nagyot alakító Harvey Keitel is megjelenik Angelo Bruno személyében, igaz, csak mellékszereplőként. Már ez is bőven elég lenne, de melléjük fellép még Al Pacino is Jimmy Hoffa megtestesítőjeként, aki ugyan más rendezők kezei alatt szerepelt gengszterfilmekben (Keresztapa-filmek, A sebhelyesarcú, Carlito útja, Fedőneve: Donnie Brasco), ugyancsak legendaként tarthatjuk tehát számon ezen a téren is. Szóval minden adott egy tökéletes gengszterfilmhez, még akkor is, ha színészeink felett azért már jócskán elrepült az idő. Szerencsére a modern technológiának ez sem szabhat gátat, a CGI remekül működött, és cseppet sem volt zavaró.

kepatmeretezes_hu_442

A rendező ezúttal is egy igaz történethez nyúl, ahogyan a korábbi filmjeiben is tette, és most Jimmy Hoffa személye köré építi a film cselekményét. Azonban nem Jimmy Hoffa-t teszi meg főszereplőnek, hanem Franket. Frank egy volt katona, aki jelenleg sofőrként dolgozik egy húsüzem kiszállítójaként. Itt kezd el először kicsiben fusizni, majd egyre inkább beférkőzik a maffia halójába – észre sem veszi, de már megbízásokat kap maffia-ügyekben, és szép lassan a pisztoly is kötelező tartozéka lesz öltözékének. Mégis, Scorsese itt most nem az átváltozásra helyezi a hangsúlyt, nem arra, hogy hogyan lesz valakiből a maffia által megbecsült ember, hanem egy régi adósságát rója le a nézőknek, mégpedig a gengszterség nagyon is emberi oldalát előtérbe helyezve. Nem gépként jelennek meg, akiknek csak a pénz, a drogok, illetve a nők körül forognak a gondolatai, hanem mint bűntudatot is tanúsító, érző emberek. Mindemellett pedig még arra is jut játékidő, hogy bemutassa a film, hogyan játszik össze a maffia, a szakszervezet és az állam, mintegy bűvös háromszögként, amelyben mindhárom fél egymásra tör, amint lehetősége adódik rá.
Összességében tehát Az ír című filmet ajánlott a rendező korábbi gengszterfilmjeinek tükrében nézni, illetve vizsgálni különböző szempontok alapján, amelyeknek még rengeteg árnyalata lehet. Érdemes elgondolkodni továbbá, hogy Scorsese miképpen gyúrja rendre újjá a gengsztertémát mindig úgy, hogy egy bizonyos részt emel ki belőle, ami nem tudja a nagy egészt bemutatni, de talán ettől válik igazabbá. Nem a teljességre törekszik, hanem bizonyos rétegek jól kifejtettségét tűzi ki célul, úgy, hogy folyamatosan bővíti a filmjeit egy-egy aspektussal, de a nagy egészt talán még az életművében meglévő összes gengszterfilm sem adja ki. Bizonyára ő is tudja, hogy lehetetlenre vállalkozik, azonban a lehetetlent annyira megközelíti, amennyire csak tudja – ez pedig minden bizonnyal a legtöbb, amit tenni lehet és tenni kell egy filmrendezőnek.

Képek: 1 2 3 4

[sam id="10" name="mnb2" codes="false"]