Vakáció a polipistennel – Farkas Balázs: Lu purpu

A Fiatal Írók Szövetsége Hortus conclusus sorozata már kötettel rendelkező, fiatal íróknak biztosít megjelenési lehetőséget. Az idei év első kötete a sorozatban a zalaegerszegi születésű, jelenleg Budapesten élő Farkas Balázs Lu purpu című kisregénye. – Recenziónkat olvashatjátok.

Farkas első regénye (pontosabban: egybefűzött három kisregénye), a Nyolcasok (FISZ, 2013) elsősorban én-elbeszélője révén híresült el: az introvertált, hétköznapi helyzeteket is csak nagy nehézségek árán megértő, nihilista elbeszélő szemszögéből a legbanálisabb helyzetek és a legnagyobb tragédiák egyszerre tűntek nevetségesnek és kínzón jelentősnek. Az elbeszélő és a külvilág közötti „elcsúszott” kapcsolódás és az ebből fakadó szorongás a Lu purpuban is jelen van, bár a Nyolcasokhoz képest egészen más, horrorba hajló megoldások révén. Farkas első könyve után két novelláskötettel jelentkezett: Ismétlés (Napkút, 2016) és Embertest (magánkiadás, 2018). A két kötetben szereplő szövegek között megvannak a kapcsolódási pontok, bár amíg a korábbiban szereplők inkább a kortárs szépirodalom áramlataihoz kapcsolódnak, addig az Embertest szövegei a különböző műfajirodalmi, elsősorban spekulatív fikciós irányzatokhoz (fantasy, horror, weird).

A Lu purpuval kapcsolatban Lovecraft nevét mindenképpen meg kell említenünk. Egyrészt fontos a néhány éve megindult szubkulturális pezsgés az amerikai horroríró körül. Az Embertest szövegeinek egy része is először a The Black Aether lovecraftiánus fanzinban jelent meg, és többek közt a Lu purput is illusztráló Juhász Ernő munkái is innen lehetnek ismerősek. Másrészt a cselekmény egy dél-olaszországi város polip tematikájú fesztiválján, a Sagre te lu Purupun játszódik, és a főszereplők (az elbeszélő Joó Márton és barátnője Klaudia, illetve három barátjuk, Nina, Luciano és Ibrahim) az utolsó napon egy buliba igyekeznek, melyről kiderül, hogy több egy titkos goapartynál: valójában egy okkultista társaság polip-imádó szeánszára kerülnek. A tenger mélyéről előbukkanó rettenet képe és a csápos szörnyisten maga is lovecrafti képzeteket kelt. Tévedés is volna azt gondolni, hogy ez mindössze valamiféle felszínes „rétegizé”. A szöveg konkrét utalást rejt a lovecrafti hagyományból táplálkozó Cthulhu-mítoszra, amikor a szeánsz helyével és idejével kapcsolatban üzenetet kapnak egy férfitől, akit az elbeszélő rögtön egyiptominak gondol és Hírnöknek, „kúszó káosznak” nevez – mely egyértelmű hivatkozás Nyarlathotepre (40.). Bár a cselekmény közvetlenül nem kapcsolódik a Cthulhu­-mítoszhoz, a polip pedig önmagában is – kozmikus horror-mítosz nélkül is – megállná a helyét mint a különösség, az idegenség megtestesítője. Amiért Lovecraft igazán fontos, az az elbeszélésmód.

deities_and_entities__nyarlathotep_by_vsqs_dboa05s

Az elbeszélő az egész cselekmény alatt különböző kábítószerek hatása alatt áll, a valóság különös, kifordított érzékelése áthatja az egész szöveget. Ez szoros kapcsolatban áll Joó Márton útkeresésével, aki ezen a napon – a fesztivál utolsó napján – megpróbálja mindenféle előzmény nélkül, korábbi életeseményeitől függetlenül megélni a vakációjukból megmaradt időt, vagyis a korábbi, „normálisan” érzékelt külvilágot kizárja élete értelmezéséből (ez nem teljesen valósul meg, néha beszüremkedik a múlt: például egyetemi tanulmányai, illetve apja emléke). A történet in medias res kezdését maga az elbeszélő mondja ki barátnőjének: „Kezdjük el itt a sztorit. Mindegy, hogy ki vagyok én, mindegy, hogy ki vagy te, csak ez a nap számít, semmi más. A vége.” (9.), illetve barátjának kicsivel később: „Igazából az van, hogy ma én inkább nem gondolok a múltamra, meg úgy semmire sem, nem baj? […] Csak úgy vagyok, jó?” (12.).

A főszereplő személyét valamelyest alkotó személyes narratíva elvágása és a drogok hatásától kiterjesztett érzékelése együtt hozza létre azt a különös, időnként nyomasztó vagy ijesztő atmoszférát, melynek kapcsán ismét Lovecraftet kell megemlítenünk. Az ő nevéhez kötött kozmikus horror nyomán kialakult weird fiction elsősorban a megszokott valóságba betörő természetfelettit, a különöst ragadja meg, nagy hangsúlyt fektetve a megfelelő (sejtelmes, szorongató, kietlen vagy éppen ijesztő) hangulat keltésére. A cselekményben ez egyrészt a fiatal felnőttkori útkeresés kezelhetetlenségében jelenik meg, például: „Neked vannak nagyobb terveid? – kérdezi ismét [Luciano]. – Ja, nem. Azok… hát, le akarok doktorizni, vagyis… – Nem – mondja Luciano. […] – Nem? – Nem. – Oké”. (53.). De aztán egyre hangsúlyosabbá válik a polip jelenléte (a valóságba betörő természetfelettié), például csápokat hallucinál az elbeszélő, illetve a főszereplők hétköznapi „kis rituáléi” (mint például, hogy várat építenek a vécépapírgurigákból), amelyekkel próbálnak értelmet adni az ott tartózkodásuknak, egyenesen vezetnek a történet csúcspontjához, a polip-idéző szeánszhoz, ahol is Joó Márton végül szembesül a szörnyisten rettenetével. „[…] ott tornyosul felettünk a gigantikus polip, a végső borzalom, minden világok roppant nemezise… lu purpu!” (93.).

Azonban a regény végén kiderül, hogy a polip nem is biztos, hogy valóságos volt, hanem csak valami „felfújható szar”, melyet az elbeszélő valóságosnak élt meg a kábítószerek hatása alatt. Ezzel megkérdőjeleződik a külső rettenet léte, és így inkább a személyes, egzisztenciális problémák válnak hangsúlyossá a kozmikus léptékű kérdésekkel szemben. Vagyis a cselekmény kifutása az élettel-valamit-kezdés kérdésére reflektál, semmint hogy elvezetne egyfajta kozmikus pesszimizmushoz, a belátáshoz, hogy maga az emberi lét annyira jelentéktelen a „külső sötétséghez”, a kozmoszhoz képest, hogy a személyes problémákkal való foglalkozás már egyenesen abszurd lenne. Ezt az olvasatot erősíti az is, hogy a saját rituálék a regény végén nyernek jelentést, amikor a „szertartás” után másnaposan a repülőtérre tartanak, és a polipisten rettenetétől „megtisztult” Joó Mártont egy műanyag útépítkezési bójával megkoronázzák. Azonban fontos kiemelni, hogy ennek a személyes rituálénak az értelmezésébe az elbeszélő visszacsempészi a kozmikus léptéket, a rettenet kérdését, és így az „életproblémák” és a kozmicizmus szétválaszthatatlanul összefonódnak. „[…] itt állok délcegen, míg a csápok visszahúzódnak a tenger mélyére, titkos, sokszögletű templomok falai mögé, én pedig elfogadom annak dicsőségét, hogy kizártuk a rettenetet, ha csak egy napra, ha csak egy évre is.” (99.).

Farkas Balázs új kötetében a megjelenő weird vonatkozások így elsősorban nem spekulatív műfajirodalmi jegyek, hanem az elbeszélésmód mikéntje: a különböző szintű – és más-más hagyományokból származó – kérdések és problémák keveredése hozza létre az irodalmi és a weird fikció azon elegyét, mely – a felkeltett olvasói elvárásokat (és nem saját magát!) kicselezve – teszi igazán izgalmassá a könyvet. A Lu purpu ezért egyrészt azok számára is ajánlott olvasmány, akik a kortárs fiatal irodalomban szeretnének jobban elmélyedni, illetve a spekulatív fikció kedvelőinek és az azzal ismerkedőknek is.

Borítókép és beillesztett kép innen és innen.