Mi a magyar film most? – Reisz Gábor, Sopsits Árpád és Szász Attila a Bölcsész Napokon

Reisz Gábor, Sopsits Árpád és Szász Attila filmrendezőkkel beszélgetett Varga Balázs, az ELTE BTK Filmtudomány Tanszékének oktatója, a magyar film jelenéről a Bölcsész Napokon. Szó esett a mai magyar film erősségeiről és hiányairól, a finanszírozási rendszer körüli vitákról, de Tarr Béláról, Jancsó Miklósról és a Pappa Piáról is. Beszámolónkat olvashatjátok.

Varga Balázs a program címével indította el a beszélgetést: mi a helyzet a magyar film háza táján? Szász Attila (Örök tél, Apró mesék) elmondta, hogy minden oka megvan a filmes szakmának az optimizmusra, ugyanis soha nem volt ilyen biztos a finanszírozási háttér, soha nem volt ennyi pénz filmkészítésre. Ez azon is meglátszik, hogy szélesedik a paletta műfaji és tematikus értelemben is, illetve egyre több lehetőséghez jutnak az elsőfilmesek is. Reisz Gábor (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek) egyetértését fejezte ki, ugyanis tapasztalatai szerint pár éve a nemzetközi fesztiválokon a magyar rendezők közül csak Tarr Béla, esetleg Jancsó Miklós nevét ismerték, de mára ez megváltozott. Szász Attila hozzátette, hogy végre nem elvárás a magyarok felé, hogy Jancsó-filmeket készítsenek, sikerült túllépni ezen a kétségtelenül erős mintán a nemzetközi színtéren is. Sopsits Árpád (A martfűi rém) elmondása szerint nem látja ilyen rózsásnak a helyzetet. Elmondta, hogy ő már átélte egyszer a magyar film aranykorát, amikor sokkal több nagyjátékfilm készült, mint akár ma, ráadásul hiányolja az aktuális témákat, a rendszerkritikát. Sopsits szerint egy alkotónak feladata a mindenkori rendszerrel való szembenállás, a hibák felmutatása – ez ma hiányzik, és akár gyávaságnak is tekinthető. Szilágyi Zsófia Egy napja, vagy Kenyeres Bálint Tegnap című filmje inkább közérzetfilm, de a Rossz versekről is ezt gondolja. Ez, és a múltban vájkálás jellemzi inkább a magyar filmeket szerinte, mintsem a rendszerkritikus szembesítés. Varga Balázs válaszképpen elmondta, hogy az Apró mesék számára a háború utáni kiismerhetetlen viszonyokban felmerülő erkölcsi dilemmákról szólt, a Rossz versek Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényéhez hasonló élménnyel és tudással gazdagította, A martfűi rém pedig véleménye szerint lehetővé tette, hogy elevenebben lehessen beszélni az egész szocialista rendszerről. Ezek az élmények mind hozzátettek valamit a közelmúlt és a jelen Magyarországáról való tudásához.

IMG_1575

Sopsits Árpád

A beszélgetést ugyan hivatalosan Varga Balázs moderálta, a közönségnek legalább annyi lehetősége volt hozzászólni és kérdéseket feltenni a rendezőknek. Az első hozzászóló Sopsits Árpád kijelentésére reflektálva feltette a kérdést, vajon milyen adekvát formanyelv képzelhető el a politikus-rendszerkritikus filmekhez? Jancsó Miklós a parabola segítségével beszélt az aktuális problémákról, de ez ma már nem lenne revelatív erejű. Szász Attila elmondta, hogy azért szeret a közelmúlt történeteihez visszanyúlni, mert mindig bebizonyosodik, hogy vannak általánosan érvényes viselkedésminták, amik egy akár hatvan-hetvenéves történetet is aktuálissá tudnak tenni. Ilyenkor jön a felismerés: nem változott semmi. Reisz Gábor hozzátette, benne semmilyen küldetéstudat nincs azzal kapcsolatban, hogy a fiatalok aktuális problémáiról beszéljen, egyszerűen megpróbálja elmondani, amit lát és tapasztal maga körül. Mindehhez per pillanat a kísérleti filmet látja a legjobb eszköznek: a valóság és a képzelet pislogásszerű váltakozása foglalkoztatja.

Szász Attila

Szász Attila

A következő kérdés Szász Attilához érkezett az Apró mesék kapcsán. Nagyon jó a film, de kevés a néző – mi lehet ennek az oka? Szász elmondta, hogy ők is több nézőt vártak, csalódottak a számokat illetően, és nem értik, hogy az Örök tél sikere után miért nem kíváncsiak az emberek erre a filmre. A visszajelzések ugyanis jók, csak a nézőszám alacsony. Hozzátette, hogy általános jelenségnek mondható a magyarok ellenállása a magyar filmekkel szemben. Az Apró mesék színésznője, Kerekes Vica Csehországban is sikeres színésznő, és ott egyáltalán nem rendkívüli, ha milliós nézettsége van egy cseh filmnek, pedig a piac ugyanakkora. Magyarországon néhány tízezres nézőszámra lehet általában számítani, a százezret meghaladó, vagy akár több százezres nézettség már jóval ritkább. De hiába panaszkodik a filmes szakma Szász szerint, ugyanis mégiscsak az alkotók feladata megtalálni az utat a nézőkhöz. Sopsits Árpád hozzátette, hogy azzal minden filmesnek számolnia kell, hogy minél újabb, bátrabb a filmnyelv, annál kevesebb nézőt fog vonzani. Céllövölde című filmje például itthon nem aratott sikert, az emberek – volt, hogy a szeme láttára – jöttek ki a teremből a film felénél, külföldön mégis sikereket ért el vele.

Reisz Gábor és Sopsits Árpád

Reisz Gábor és Sopsits Árpád

A következő kérdés a kísérleti filmek finanszírozási lehetőségeire és a felvevőpiac nagyságára vonatkozott. Reisz Gábor elmondta, hogy pár éve egy fesztiválon látta a Cameraman című kísérleti filmet, ami egy dokumentumfilm-részletekből összerakott életrajzi film. Nagyon jó és izgalmas alkotás, de még külföldön is érezte, hogy ez az irány nem trendi – a közönség mérete és az anyagi források pedig ennek megfelelő mértékűek. Ennek kapcsán szóba került a magyar filmek finanszírozási rendszere. Az egyablakos út (tehát a Filmalap működése) vitatható, felmerült például az Ernelláék Farkaséknál című film, mely a rendező, Hajdu Szabolcs döntése alapján „rendszeren kívül” készült el. A beszélgetés résztvevői azonban abban megegyeztek, hogy „tiltott” témákról nincs tudomásuk, illetve hogy sok és sokféle film juthat forrásokhoz. Az Inkubátor Programnak köszönhetően a kezdő filmesek is kapnak támogatást, bár Sopsits Árpád felidézte a kilencvenes évekig működő Balázs Béla Stúdiót, ahol a fiatal alkotók szellemi közegre is találhattak. Szász Attila a Magyar Mozgókép Közalapítvány által támogatott, hasonló alkotóműhelyek megszűnését hiányolta, szerinte ma is rengeteget adna a fiatal filmeseknek egy kritikus, de támogató közeg.

Varga Balázs a bő egyórás beszélgetés végén megkérte a három rendezőt, hogy mondjanak egy-egy olyan filmet, ami azért mégis reprezentatív, de legalábbis kifejező a 2010-es évek Magyarországáról. Ő maga az Üvegtigrist és a Pappa Piát említette – utóbbit azért, mert szerinte pontos képet ad a sokak fejében élő sikerorientált, vidám, „minden jó, ha a vége jó” típusú látásmódról. Reisz Gábor az Egy nap és az Ernelláék Farkaséknál című filmeket említette meg, Szász Attila pedig az Aranyélet című sorozatot. Hozzátette, hogy a televízió valószínűleg átvette a mozi szerepét, ezért is lehet akkora sikere a Pappa Pia és a Kincsem típusú filmeknek. A sorozat a mindennapok részeként szól a mindennapokról, a mozi azonban szórakoztasson – talán egyre többen gondolkodnak így. Sopsits Árpád igazat adott Szász Attilának, azonban kiemelte, hogy a film sokkal markánsabban tud koncepcióban gondolkodni, így a sorozat sosem fogja teljesen átvenni a helyét. Varga Balázs kérdésére válaszolva pedig Mundruczó Kornél Jupiter holdja című filmjét és szintén az Ernelláék Farkaséknált említette meg.

Izgalmas, élénk vita bontakozott tehát ki a résztvevők között, mégsem lehetetlen egy mondatban összefoglalni a lényeget: nézzünk magyar filmet!

 

 

Fotó: Bölcsész Napok