A mi „bíborszigetünk” − a Bíborsziget című előadásról

És Bulgakov nem csak A Mester és Margarita. Bulgakov a Bíborsziget is. A darab, ami bemutatja a szocialista világ valódi arcát. A drámát október 12-én mutatták be Hegedűs D. Géza rendezésében a Pesti Színház színpadán. Az előadás egyszerre volt nagyon sok minden: nosztalgia, komédia, napjaink, szomorúság, látvány és tehetetlenség.

Bulgakov Bíborsziget című darabját 1928-ban mutatták be, amit rá egy évvel már le is vettek a műsorról. Nem is csoda. A humoros darab mögött egy mélységesen szomorú világ tárul elénk, ami Bulgakov idejében a jelen volt, nekünk meg egy közelgő jövő(?).

biborsziget_ea_01_domolky_daniel_print_003_rb_1000x800

A Pesti Színház új darabját Hegedűs D. Géza rendezte, főszereplője Kern András és Orosz Ákos. Alapvetően a történet fókuszában a színház a színházban jelenik meg. A darab megteremt egy valósághű kontextust, egy színházi főpróba illúzióját, és az utolsó pillanatban összecsapott és előadott darab sorsát. A „Bíborsziget” az ifjú író legújabb műve, melynek története egy szigeten játszódik, ahol a zsarnoki fehérek elnyomják a bíborszínű őslakókat. A darabban a szocialista ideológia jelenik meg és egy bizonyos pont után annak a megvalósulása.

biborsziget_ea_01_domolky_daniel_print_001_rb_1000x800

Kern András alakítása adta az előadás magját és annak dinamikáját, a színházba belefáradt, cinikus, de hasznot akaró igazgató alakjában. Az alapvetően humoros forgatókönyv napjaink groteszk, nevetséges szituációira is rájátszott, viszont sokszor teret adott az egyszerű és unalmas humornak is (ami, megjegyzem, a befogadóközönség egy bizonyos részénél sajnos működött). Orosz Ákos alakítása zseniális volt. A karaktere maga a Bíborsziget darabnak az írója, aki történetesen színész hiányában a főszereplője is. A két szerep egyszerre vonzotta és taszította egymást. Az előadás főszereplőjeként az egész társadalmi rendszert jelképezte. A kétarcú bohóc, aki a hatalom megszerzéséért mindet megtesz, mindent ígér, aztán mindent visszavon. A darab írójaként pedig a megszállt alkotó, a cselekvő művész, aki ki akar törni, változást akar hozni. És az ember, akit megigéz a nők szeretete, az élet szépsége. Talán Orosz Ákos karaktere miatt volt a legszomorúbb ülni a színházban, végignézni a régmúlt szocialista állam legbrutálisabb kultúra-gyilkolását, aztán végigmenni a városon és látni a plakátokról a pofánkba röhögő Stockholm-szindrómát.

biborsziget_ea_01_domolky_daniel_print_004_rb_1000x800

„A színház templom” mondat volt a darab mottója. Ez pedig magába foglalta azt az ezer meg egy lehetőséget, hogy minek is lehet a temploma. A művészeté? A szórakozásé? A vállalkozásé? Vagy a hatalomé? A történet végén Fesztbaum Béla művészeti cenzorként érkezett meg. Nyilván olyan elvtárs, aki mindenhez ért, főleg a művészethez, a színházhoz, mert a bölcsészethez amúgy is mindenki ért. A hatalom jelképeként mászott bele a darabba, az író alkotásába, megváltoztatva a mű gondolatát, kiforgatva az értelmét. És valójában ez volt az előadás tragikuma. A némán kettévágott pillanat, a kimerevített végpóz, a megkésett taps, egy ismerős helyzet.

Az előadás néha átment nagyon frusztráló musical-karikatúrába. Borzalmas hangszerelés, visító éneklés, értelmetlen dalszövegek. Természetesen ez az eszköze volt ennek a furcsa szatírának, de ennek inkább amatőr színházi hatása volt. Talán a mennyiség volt a zavaró, nem pedig a „minőség”.  A díszlet egészen Víg/Pesti Színház-as volt, világító tárgyak és fejdíszek, ötletes minimál, de mégis soknak tűnő berendezés. Egyébként a díszletnek jelentősége volt a darabban, a tipikus szocialista egyszerűsítés és funkcionalitás. A díszlet mozgatásával kicsit bele lehetett látni a színpadtechnikai mozgásokba, az ember tényleg úgy érezte, hogy a nézőtér üres, az előadás épphogy csak összeáll.

dsc_7458_rb_1000x800

Tehát a Bíborsziget című darab egyszerre szórakoztató, szerethető és szomorú. A szövegkönyv egyszerű, humoros és néhol mély. A főszereplők karaktere jellegzetes volt és bosszantó, ellenben a többi karakter silány és felesleges. Az előadás hullámzása talán a napjaink égető kérdéseinek arcon csapásával magyarázható. A szomorúság, az egyszerűség és a bosszankodás mind a saját tehetetlenségünk karikatúrája volt, amit két felvonásban nézhettünk végig egy régmúlt idő nosztalgikus komédiájaként.

Képek és forrás: Vígszínház