„Erről is Isten jut eszembe” – Visky András: Nevezd csak szeretetnek

Mi van akkor, ha a Biblia valójában egy jó könyv. Mármint persze, hogy jó egy szentszöveg, de mi van akkor, ha a dolog nem áll meg itt. Mi van akkor, ha a Bibliát nem lehet vallásba zárni, kiszabadul és emberekbe költözik. Újra írja magát egy új emberen keresztül, magában értelmezi az életet, történetei új szervekben rakódnak le. Mi van, ha el lehet mesélni valamit benne, vele. Mi van, ha elmesél valami újat, valami aktuálisat, valamit, ami én vagyok, vagy valamit, ami te vagy. Vagy valamit, ami Visky András. Nevezd csak szeretetnek.

Nekem is van Bibliám. Olyan, ami csak az enyém.  Általában magamnál hordom a hátizsákomban, mondjuk az enyém bordó és nem bible black. De azért még jó. Ismerem a történeteit. Gyerekkoromban nekem is felolvasták őket. Az enyém. Kölcsönveszem a szereplőit, ha éppen nem tudom magamat kivel helyettesíteni. Visky András ezt írja a kötet hátuljára: „Egyetlen könyvet ismerek behatóan, azaz mindennel együtt, ami és aki vagyok: a Bibliát. Szilánkos töredékek és nagyívű elbeszélések, istentelen családtörténetek és sötét szerelmek: egy cenzúrázatlan, véres és boldog megváltástörténet dokumentuma, aminek már gyerekkoromban saját jogú szereplőjévé lettem.” Nem bízza a véletlenre, hogy mikor derül ki, hogy mi ez. Ezzel indít. Ez egy ilyen könyv. Ilyen. Igazából egyáltalán nem ilyen. Ez nem egy tipikus keresztény verseskötet. Sőt. A Nevezd csak szeretetnek provokál, újra definiál, küzd, mesél. Arról az Istenről, akit ő ismer, arról a szeretetről, amit ő szeretett, azokról a történetekről, amik a sajátjai lettek.

Beszélgetésbe kezd a könyv a könyvvel, a szöveg a szöveggel. Egymásra reagálnak, egymást értelmezik, egymást feszegetik. És nem a Biblia az egyetlen. Ajánlott versek szólnak Röhrig Gézának, Ascher Tamásnak, Cs. Gyímesi Évának, Kertész Imrének. A szöveg elhelyezi önmagát, valami nagyobb egésznek a része a lesz, minden emlékem és minden élményem beleivódik a sorokba. A nyelv őriz meg mindent, ami átment rajtam, ami az enyém volt, ami én voltam.

A kötet tíz egységből áll, valamelyik részben csak egyetlenegy vers van, valamelyikben több, az utolsó pedig jegyzetekből áll. A versek maguk is sokszínűek formailag és tartalmilag is egyaránt. Nincs teljes egység közöttük, de elférnek egymás mellett, ahogyan a Bibliában is elférnek a különböző műfajok egymás mellett. Minden. Mindenről. A szereplők sem egységesek, Isten hol a „nagy és öreg Barátom”, hol pedig játékfüggő, „mintha egy játékfüggő/ Isten lakna benne, aki 19-re mindig/ lapot húz, de nem tudja feladni, mert/ Önmaga ellen játszik.” Én meg főleg nem vagyok egységes, mármint a líraién, Júdás vagyok, Caravaggio vagyok, fogoly vagyok, önmagam vagyok… Mózes az apám. Temetnem kell. Anyámnak nincs neve, de őt is temetnem kell. Feljegyzéseket készítek és megteremtelek téged. Nyugtod persze neked sem lesz, az vagy, akinek mondalak. „Ha én test vagyok,/ Te vagy a szarkofág./ Ha lélek vagyok,/ Te vagy a perzselő szél./ Ha kimondott szó vagyok,/ Te vagy az emlékezetkiesés.” Bejárjuk a földet, a mennyet és különböző poklokat, mert „Miért is vinnél/ Kísértésbe, ha a gonosztól sem szabadítasz meg.” Tényleg miért is.

Ebből a kötetből nincs menekvés. Nem ír mindent felül a szeretet. Azt sem tudom, mi az. Nevezd csak annak, de mit. Mit kéne szeretetnek neveznem. „Mennek a gyilkosok, mennek/ lefelé, egyenesen József kitárt/ karjaiba, örök jövevények./ Csak a befogadó bosszú ment meg/ attól, aki vagy, nevezd csak szeretetnek.” Nevezd a bosszút csak szeretetnek és akkor nem fog fájni. Vagy pont, hogy akkor fog fájni, és ez a fájdalom az. És mi még. Mit lehet még csak szeretetnek nevezni.

 

Kiemelt kép forrása: tumblr.com