A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk mostantól minden hétfőn és pénteken vár olvasnivalóval titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük a hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Hétfői szerzőnk: a BTK-s Csete Soma.
1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj a szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
A BTK magyar szakára járok, főleg a huszadik századi és a kortárs magyar líra érdekel.
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket az eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
Harmadéves egyetemistaként szerintem korai lenne még bármit is kiemelni, sokkal fontosabb talán a (sokszor tanári és hallgatótársi kapacitálás ellenében kifejtett) progresszív órai részvétel és a tárgytalan érdeklődés, ha sarokpontokra kell hivatkozni.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
Trendiségből kezdtem írni úgy öt-hat évvel ezelőtt, azóta készült egy marék versem és egy kész ciklusom, amit vállalni tudok. Pár éven belül szeretnék kötetet, a többi még nekem is rejtély.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
Az írás a tudományos munka provokációja, az utóbbi pedig realitásérzéket képes adni az előbbinek, legalábbis az én esetemben. Egyébként minden textuális-gondolati átjárhatóságot próbálok elkerülni a kettő között.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
Szeretek focizni, focit nézni, zenét hallgatni, kikapcsolódni a barátaimmal.
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
Szijj Ferenc: Növényolimpia. Ha tényleg változást akarunk, nem fogjuk tudni megúszni, hogy hiánytalanul megismerjük a NER emberképét.
Két lány, pécsi meló
Dokumentumfilmet forgatnak Pécs belvárosában, az operatőr egy hirtelen ötletétől vezérelve a stáb a Surányi út magasságáig is felmerészkedik pár vágóképet készíteni. Jó minőségű, színes felvételre kerül a ténfergés. Napokkal később, leadás előtt gyorsan alákevernek egy válogatást a nyolcvanas és kilencvenes évek ikonikus gitárszólamaiból, elmentek a fiúk, autók a tenger felé. A nap vége előtt még egy orfűi kiruccanást is lebeszélnek a gyártásvezetővel, nyilvánvaló, hogy ott már csak láblógatás, langyos víz és hideg szalonsör, a kamera pihen. Megtalálják a srácok a közös nevezőt, pedig mit sem sejtenek arról, hogy mennyire egyszerre remegett meg mindenki szíve a mecseki szerpentineken, az orfűi elágazás előtt. Nem, nem egy, az utolsó pillanatban elkerült karambol miatt, és igen, nehéz lehet megérteni, hogyan van az, hogy ennyi különböző és egymástól teljesen független emléknek ugyanaz a tempója, ütemezése.
Nem tudom, mit kéne még tennem ahhoz, hogy elhiggyétek, tényleg nem én beszélek itt. Akkor azt mondom, egy régi újságban volt, amit a szél véletlenül a széchenyi téri plán egyik sarkán átfújt, vagy egy plakáton olvasható, ami mellett a kamera koradélután, a kocsiból készített snittek felvételekor elszaladt.
Hogy az első lányról való beszédet már nem is áhítom. Mint a kispap, aki végleg megunta a szószéket előle elfoglaló feljebbvalók eszetlen hallgatását. Adjon számot róla minden, ami nem én vagyok, legkevésbé az, hogy belészerettem.
Hogy a második lányt pedig, mint az izzadt homlokú őszibarackkofa, aki éppen most mond le arról, hogy vevője lesz valaha, vevője, aki végre nagy tételben, nem csak úgy az unokának, desszertnek, szóval a második lányt az utolsó előtti képkockán futni hagyom.
három sakkozó
Heilig Andrisnak és Körösztös Gergőnek
Valami igazán kliséset akartam, valami igazán evidenset. Például három fiatal fiút, akik a napsütésre akarnak kilépni, aztán az esőverte hárosi vasútállomáson találják magukat, szinte viharban, teljesen átnedvesedett pulóverujjakkal és csöpögő szempillákkal. Valami teljesen önmagától értetődőt, mint hogy találnak egy tejesdobozt, bontatlant, lejáratlan szavatossági idejűt. Az egyikük (én) aztán elejti, kiszakad, és folyik a tej a sínek vizei közé. Hogy igazán kicsavarjam a dolgokat, ez lenne a film vége – ugyanis a fiúk ettől a pillanattól kezdve látnának rá metaforikájuk egészére, láthatják a tragédiát történetük kezdő- és gyújtópontjaként, és így lesz a fehér lé egyben fikciójuk végzete és ősjátéka is.
Tehát, mielőtt a stáblista legördül (lásd: ajánlás), a néző csak ennyit tud – három sakkozó, egy matt. Mindhárman ellenőrzik kockáról kockára a király lépésének lehetetlenségét. Vagy soha nem érnek a végére, vagy mindig újrakezdik.
A szövegek másodközlések, eredeti megjelenési adataik: Hévíz 2017/6
Csete Soma fotóit Varga Sándor és Dalmai Rozi készítette. A kiemelt kép Ágai Ágnes munkája.
