Olvassatok ELTE-seket! 27. – Vas Máté

A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk mostantól minden hétfőn és pénteken vár olvasnivalóval titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük a hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Pénteki szerzőnk: a BTK-s Vas Máté.

1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!

Történelem alapszakon és magyar minoron végzem a tanulmányaimat. Jelenleg a reklámtörténettel foglalkozom behatóbban, a későbbiekben  pedig a kannibalizmus és jezsuitizmus történetének részkérdéseiben szeretnék komolyabban elmélyedni. A történettudományon belül leginkább az interdiszciplináris megközelítések vonzanak, források terén pedig talán a kora újkor az, ami eddig a legtöbb örömet nyújtotta.

2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?

Szakmai fejlődés szempontjából egyértelműen a szemináriumokat tudnám kiemelni, illetve ennek kapcsán bizonyos oktatókat. Erdősi Péter, Lengyel Imre Zsolt, Csunderlik Péter kurzusait például tavaly szívesen látogattam. Az előadások kapcsán zavar némileg az arctalanság, az adminisztratív, ennek nyomán jórészt halott logikának való eleven kiszolgáltatottság, amit persze számos oktató ügyesen old fel és kezd ki, de nekem ettől függetlenül az egyetem ezen része inkább tűnik hivatalinak, mint komfortos értelemben vett emberinek. Inkább értem a szükségességüket, mint érzem szükségét annak, hogy ebben a formában végezzem a tanulmányaimat. Ezzel nem azt állítom, hogy nincsenek remek előadások és előadók az ELTE-n, csak nekem eddig jóval szimpatikusabb és hasznosabb volt egy-egy jól strukturált szemináriumon részt venni.

3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?

Prózát hamarabb írtam, eleinte bátrabban és nagyobb kedvvel, verset később az „ilyet én is tudok” dacosságán túl azért is, mert azokkal hamar kész voltam. Egy ideig a mániám volt, hogy regényt és csak regényt kell írni. Általános iskolában született pár 100 és 200 oldal közötti regénykezdemény, csak a gimnázium vége felé jutottam el odáig, hogy nem untam vagy utáltam meg azt, amit éppen írtam, és végül sikerült 134 oldalasra lekerekíteni és lezárni egy történetet, amit ma már inkább kínosnak, mint jónak gondolok. Ezekből a prózai zsengékből az utóbbi években kihasogattam egy-egy rövid, elfogadható részletet, és vagy külön novellaként, vagy verssé átkonvertálva megjelentek itt-ott. Szóval ennyi látható nyoma azért maradt. Az itt közölt Hazatérés is ebbe a táborba tartozik.

Mielőtt nem gépeltem le ezeket, még kockás füzeteket írtam teli, általában tipikus zsánersztorikkal. Amikor pedig még nem tudtam írni, rajzoltam, mondjuk egy borítót, illusztráltam az összecelluxozott oldalakat, és a család egyik tagjának vagy az óvónőknek lediktáltam azt, ami a képekhez a fejemben tartozott. Akkoriban leginkább állatokat szerettem kitalálni, meg kontinenseket. Ezeket a csinálmányokat utána könyvnek neveztem ki, és a nagyszüleim szerint elég elszánt voltam amellett, hogy a helyi piacon árusítsam őket.

Igazából ezek a gimnáziumi-általános iskolás dilettáns zsengék javarészt több örömmel jártak, mint az írás a jelenlegi, néha túlellenőrzött formájában, és a tavalyi évem egyrészt arról szólt, hogy visszaszerezzem azt az érzést, ami egészen addig kísérte az írás folyamatát, amíg nem kezdtem el belecsúszni egy túlhajtott megfelelési kényszerbe. De azért mostanában kezdenek ezek a súlypontok némileg helyrerázódni.

Amit viszont a „vállalható idők” kapcsán még megemlítenék: a velem hasonló korú, alkotó fiataloknak és néhány szerkesztőnek szakmai fejlődés szempontjából igen sokat köszönhetek. Szervezetileg magát a Műút folyóiratot és a hozzá kapcsolódó Szöveggyárat, Deákpoézist emelném ki. A „pályára állás, pályán maradás” némileg hülyén és modorosan hangzik, de ha beszélhetek ilyenről, akkor azt a Műútnak köszönhetem.

Legutóbb az információs próza és a „paranoia mint cselekményszervező elv” dilemmái érdekeltek, ezeket feldolgozva készült néhány novella, amik mostanában kezdtek el megjelenni. Jelenleg inkább verseket írok, azokban más szempontok érvényesülnek. Igyekszem jól és minél többet dolgozni.

4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?

Abszolút támaszkodik, sokszor próbálom úgy alakítani a tanulmányaimat, hogy egy-egy íráshoz egyúttal a tervezett anyaggyűjtést is elvégezzem, közben figyelek arra, mit használhatok fel később. Illetve ahogy bizonyos történeti jelenségek és a megközelítésük érdekelnek, úgy kezelem az irodalmi jelenségeket és magát az írást is. Nekem a kettő egy: hasonló dolgokat keresek és próbálok megteremteni hasonló logika mentén. Azt hiszem, hogy a szakszövegekkel, primer forrásokkal való átmosottság továbbá az íráskészségemnek is jót tett, megszabadított néhány sallangtól. Egy állandó tudati állapot szokott lenni az is, hogy amiről írni szeretnék, arról nem rendelkezek kellő tudással, és eleve a tudatlanság okozta szorongás is legyilkolja mondjuk azt a minimális merészséget, amivel hozzá lehetne kezdeni bármilyen szöveghez. Az elmúlt három évben azon voltam, hogy ezt részben sikerüljön oldani.

5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?

Tartalomszerkesztő vagyok egy Tőzsdefórum nevű gazdasági portálnál, ahova olykor cikkeket is írok. Régen írtam néhány lemez- és filmkritikát, ezt a jövőben lehet érdemes lenne feleleveníteni, komolyabban venni.

6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?

Elsőként egy izlandi szerzőtől, Sjóntól ajánlanám a Macskarókát. Minden télen eszembe jut az a tél, amikor először olvastam.

Másodikként Don DeLillo A fenevad szabad című regényét említeném meg. Pont amikor nagyon korlátoltan,  döcögve és félve írtam, akkor sokat segített nekem ez a szöveg abban, hogy kötetlenebbül, játékosabban éljem meg a szövegalkotást. Felszabadító élmény volt olvasni.

Harmadikként Nabokov egyik kisregényét, A szem-et hoztam: egy olyan figura a főhőse, aki csak szekunder identitással rendelkezik, vagyis őt mint tárgyat mindig a megismerés és az abban részt vevő alanyok formálják, és szolgáltatnak számára seregnyi egymásnak ellentmondó öntőformát, amit a főszereplő etikai magaslatokra emelt szervilizmussal rendre el is fogad. Egyszerre taszító és izgalmas az identitásról így gondolkodni, mozgásba hozva azt az elképzelést, ami szerint itt a látás hatalmának a főhős alárendelődik, és önmagát is csak reflexióként, kizárólagosan látványként éli meg: „Hiszen én nem létezem – csupán az ezernyi tükör létezik, amely engem tükröz.”

Utolsóként Korpa Tamástól ajánlanám az Inszomniát. Ő azon költők közé tartozik, akik miatt elhiszem, hogy a világ mindahány része versbe foglalható.

 

vm_vasi

 

Kényszerpályán

Minden éjjel tizenkét
angolnává hullok össze.
Egy tartályban biztatjuk egymást,
ezután leúszunk a folyón ívni.
Végül asztalodra kerülünk,
hosszan füstölt órák után.

Mintha toborzás folyna, témák után lestek.
Ünnep van, idén is a megszokás diktál:
valahogy ki kell tölteni a csend
üres vásznait.

A hármas metrón úszok fel hozzád.
Szemben vonulás. Reklámkaraván.
Ezeket az alakokat nem azért fotózták,
hogy valaki hosszan az arcukba nézzen.
Fokozottan természetellenes.

Felhasítasz, még emlékszünk a fagyasztóra,
a türelem vermeire. Egyszerre egyet.
Én megmondtam, hogy tápláló vagyok.
Üdv a gyarmatokról

1.

Fejdíszem, lándzsám vadul rázom,
arcbőröm fehér redők szelik át.
Nem harcifestés, ahogy a cirkusz
látogatói hiszik, hanem esküvői.

Haragszanak rám a kaucsukfában, felhőben,
meredély szikláiban lakók. A Sorbonne-ról
kicsapott bűvész jegyzetei alakítanak
őseimmé. Arról, hogy kinek a hibája,
nem érdemes vitát nyitni.

Bérelhető felület vagyok,
legalább nem hímringyó,
legalább nem nőnek öltöztetnek.

Mégse úgy van ez, mint az artisták esetében.
Hozzám tagolt mondatokat intéznek,
vakuban fürösztenek, és kikacagják táncaim,
korinthoszi oszlopként csodálnak,
ami lám, még mindig nem dőlt össze.

2.

Ahelyett, hogy kivásárolnám magam,
egy ósdi kamerára költöm a pénzt.
Bár vacsorázni öltönyben érkezem,
a mosdóban lehántom a mimikrit.

Kifestem arcom, szénnel mélyítem szemeim,
orrom vékonyka tüskével döföm át. Lassan
közelítek a gyermekeit csitító építész felé.

A pincér tálcája csengve árasztja el
gombalevessel és szilánkokkal a padlót.
Amikor letepernek, már késő.
Sikerrel exponált a gép.

Hazatérés

A barbakánon túl nyírfa és emeletes házak sorjáztak,
az egyes szintek teraszai vészesen benyúltak a szűk utcácskák fölé.

Embereket már alig lehetett látni: egy asszony vizet mert
a zöldes csempével kirakott kútból, a vadárusok
standjaik szétszedéséhez fogtak. Szekereikbe vigyázva
helyezték vissza a pacsirtafüzéreket, récét, nyírfajdot,
dús tollú fácánt, szürke bundás nyulat.

Borostyánnal sűrűn benőtt vályogkunyhók mellett haladt el,
egy serfőzde kéményéből még mindig gyér füscsíkok szöktek
a magasba. Jobbra tömzsi, sárgára mázolt
templom emelkedett. Tornyában az egyházi rituálé szerint
háromszor megkondult a harang, öblös hangja
ritmikusan tapogatózott az isteni triász felé.

A házak ritkulni kezdtek, helyüket takarosabb kőépítmények
vették át. Szinte kivétel nélkül a városba kitelepített,
földesúri tulajdonban lévő műhelyek voltak.

Fáradt volt már, szinte egész napja nyeregben telt.
Lábszárán sebek nyíltak, mindene sajgott, az őrökre vetett
pillantása leginkább egy ópiumfüggő kába sóvárgását idézte.

Az erődítményben csend honolt, a szolgák mind nyugovóra tértek.
Az elvadult kertek félig felásva, a körön kívül méhkaptárak barnás
szigetei. Cölöpsor harapja el egyik parcellát a másiktól,
a dúc padkáin alvó galambok.

A konyhából türelmetlen fény szüremlett ki,
az öreg főszakács köhécselése kavarta fel olykor
a szelíden nyüzsgő nyári éjt.

A három szintes lakótorony leölt óriásként
magasodott a magtárak, arzenálok és istállók fölé.
Felvert egy már alvó lovászlegényt. A kölyök először
méltatlankodott, majd felismerte hajdani urát.
Szó nélkül munkához fogott.
Az Kényszerpályán című vers másodközlés, eredetileg megjelenési adatai: Dűlő 2016023.

 

Vas Máté fotóit Jobbágy Zoltán és Vas István készítette, a kiemelt kép Ágai Ágnes munkája.