A nagy érdeklődésre való tekintettel „elmarad” – Irodalom Éjszakája 2018

Az Irodalom Éjszakája az egyik legjobb kulturális kezdeményezés, ami mostanában történt. Az elsőt 2016-ban rendezték, akkor (és a tavalyi 2. alkalmon is) a Katona József Színház közreműködésével. Idén a Radnóti Miklós Színház színészei olvastak fel európai íróktól – azoknak a kiváltságosoknak, akik bejutottak. Beszámolónk egy eseményről, amelyen szinte ott se voltunk.

Tegnap esti csalódásomból csak a szubjektív hangot, az esemény iránti lelkes szeretetem kifejezését terveztem meghagyni mára. Lehangoltságomból konstruktivitást varázsolni. Remélem, menni fog.

Nagyon vártam a harmadik Irodalom Éjszakáját, mivel tavaly, a számomra első ilyen élmény, elképesztően emlékezetes volt, zseniális kezdeményezés, amit érdemes folytatni. Röviden, ha nem hallottál még róla: Budapest egy adott színházának színészei a város egy adott kerületében európai írók prózáit olvassák fel a hallgatóknak, akik, mint egy táborban, állomásról állomásra sétálnak az élményért. És közben olyan helyekre jutnak be, amelyekre egyébként nem biztos, hogy tudnának, tavaly például egy teaház pincéjébe, idén pedig például Prezi-irodákba. Annyira jó ez az ötlet, hogy az ember, ahogy a baromi jó ötleteknél mindig, elcsodálkozik, miért csak tavalyelőtt indult útjára.

A probléma egy nagyon örvendetes jelenségnél kezdődik: nem csak én gondolom, hogy csodálatos ez az egész. Az Irodalom Éjszakája a város+színház+irodalom szenthármasságának hívogató izgalmával nemcsak egy szűk réteget fog meg. Hanem rengeteg embert, amit idén is nagy boldogság lett volna nézni, napjainkban, amikor elönt a panaszáradat, hogy az emberek nem olvasnak, de sajnos a boldogságból inkább kínszenvedés lett. Na jó, szomorúság. Maradjunk ennél.

Idén ugyanis olyan szinten hatalmas érdeklődés mutatkozott az esemény iránt, hogy tulajdonképpen ennek következtében fuccsba ment a program az egyes ember számára. Jó, mondjuk úgy, az én számomra. Lehetnék nem ennyire szigorú, nem kellene fuccsnak nevezni azt, hogy 8 felolvasás helyett 2-re jutottam be, de… mivel átéltem a tavalyi Irodalom Éjszakáját, ezért nekem ez fuccs. Egy eseménynek, amit óriási izgalommal vártam, a meg nem valósulása.

A döbbenet ott kezdődött, hogy miután végighallgattuk Schneider Zoltán nagyszerű felolvasását a Radnóti Színházban, pecsétünket megkapva (ha összegyűlik 4, sorsoláson vehetsz részt) mentünk is át a Mai Manó Házba, amely becsléseim szerint kábé két percre van tőle (Google Maps: egy perc!). Nem csinálhattunk volna tehát semmit sem jobban, leszámítva talán a tolakodást, amit nem tettünk, és mondjuk a pecsét kihagyását, de ezek se vittek volna közelebb a célhoz. A Mai Manóba nem jutottunk be. Persze ez még nem baj, fel kell erre készülni, megesik, becsúszhat egy lemaradás, a 8 felolvasás este 7 és 11 között olyan ideál, ami éppen csak, nettó mód beszuszakolható, ha, de inkább nem. Oké, csodálkoztam, nem jutunk be egy helyre, belefér. Ami viszont ezután következett, az egyre lehangoltabbá tett: az egymáshoz igen közeli helyszíneket csak kívülről csodálhattuk meg, azt is csak egy-egy elutasításért cserébe. Teltház, teltház, teltház, sőt, néhol a következő, félóra múlva induló felolvasásra is csak pár hely van már. Mintha egész Budapest ezeken a helyszíneken lenne most. Hát nem fantasztikus?

IMG_20180321_190214

Az elején jó hangulata volt a járkálásnak: barátnőzős fedezzükfelavárost, csalódottságom mértékén biztosan enyhített a jó társaság és a két jó felolvasás, amire csodálatos mód bejutottunk. Ugyanakkor barátaim jelenléte azt az aggódást is implikálta, amely éppen a csalódásomra irányult: nem akartam feszült, ideges lenni, a kudarcok megélését eltúlozni, és így elrontani az estét. Csak hát mondom, tavaly átéltem valami nagyszerűt, tudtam, hogy mit hagyunk ki, és képtelen voltam lazán úgy felfogni, mint egy sétálós este a barátokkal, amin ráadásképp egy-két felolvasásra is benézünk. Nem, mert a tavalyi túl jó volt. Na de ez lenne az Irodalom Éjszakájának hibája, ezért kellene dühösnek lennem rá? Mert túl jó, amit nyújt?

Nem. Hanem azért, mert nem készült fel. És azért, mert sajnos nem lehet azt mondani, hogy váratlanul érte őket a nagy érdeklődés. Nem, mert tavaly is sokan voltunk. Lehet, hogy számszerűen nem annyian, mint idén, illetve gondolom, nemcsak lehet, hanem biztosan jóval többen voltunk idén, na de a népszerűség a tavalyi érdeklődés (és be nem jutások, amik akkor is voltak) alapján is érződik, illetve a Facebook-lájkok jó nagy mennyiségéből is. Jól van, nem értek az ilyen nagy volumenű események szervezéséhez, tehát vissza kellene vonnom a bekezdés elejét. Nem merem egyszerűen azt mondani, jobban fel kellett volna készülni, sőt, el kellett volna gondolkodni a koncepción, rájönni, hogy több helyszín kell, vagy a meglévő helyszíneken két-két felolvasás egy időben, nem merem azt mondani, hogy ezt előre látniuk kellett volna, mert a Facebookon ugye bárki lájkolhat bármit, nem biztos, hogy eljön. Szóval nem szeretném hibáztatni a szervezőket azért, amiért az idei esemény így félrement. Ráadásul néhányaknak nem is ment félre: láttam én négy pecsétes papírt is! Nem tudom, hogyan, de valaki képes volt bejutni négy helyre. De minden helyen találkoztunk másokkal, csoportokkal, akik visszafordultak a bejárat előtt, és szaladtak a következő helyre, hátha bejutnak. Gondolom, nem nagyon sikerült.

IMG_20180321_203000

Szóval lehet, hogy nekünk kellett volna ügyesebbnek lennünk. Szaladni a helyszínek között, ó igen, szaladni, ezt Balsai Móni is kiemelte a Prezi-irodában a felolvasás előtt, szaladtatok?, kérdezte, igen, azt kellett volna, szaladni, előtte pontosan megszerkeszteni, honnan hová, mi után mi, hogy a leggyorsabbak, -hatékonyabbak lehessünk. Mondjuk mi tudtuk az első két helyszínt, mégis… no mindegy. Még ha úgy is lenne, hogy gyorsabban kellett volna lesétálnunk a két közeli hely közti rövid távot, még úgy is azt hiszem, hogy nem ez a valódi megoldás. Az egész értelmét veszti, ha lóhalálában teljesített verseny lesz belőle.

Na de semmi baj, próbálja mondani a pozitív énem, aki aggódik, hogy a szervezők írásomból az elkeseredett kritikát hallják ki majd inkább, mint a szerető-lelkes konstruktivitást (de nehéz ez!), szóval semmi baj, ez még csak a harmadik volt! Van most egy év végiggondolni, hogyan lehetne kezelni ezt a hatalmas érdeklődést. Mert biztosan lesz erre valami válasz, megoldás, tavaly és idén is látszódott, hogy annyira szeretik a szervezők ezt a dolgot, a szervezők, a segítők, a színészek, legalább annyira szeretik, mint mi, a hallgatóság. Úgyhogy nem gondolom, hogy ne ugyanaz lenne az érdekünk, a vágyunk. Remélem, a csalódott hangom mögött érezni lehet e csalódás okát: az Irodalom Éjszakájának, hm, mondjuk ki, imádatát. Mosolygós szmájli.

 

 

A fotókat a cikk szerzője készítette.