Olvassatok ELTE-seket! 19. – Kovács Dominik és Viktor

A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk mostantól minden hétfőn és pénteken vár olvasnivalóval titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük a hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Pénteki főszereplőink: a BTK-s Kovács Viktor és Dominik.

1. Az egyetem mely karán, szakán tanultok? Meséljetek szakmai érdeklődésetekről, kutatási területetekről!

Mindketten magyar szakon tanulunk színházi stúdiumok minorral, másodévesek vagyunk.  Érdeklődésünk középpontjában leginkább a színház és az irodalom kapcsolata áll, drámai szövegeket elemzünk. Viktor jelenleg a Csongor és Tünde intrikusának, Mirigynek a karakterológiai-lélektani összetettségét vizsgálja, Dominik pedig a traumakultúra kérdésével foglalkozik Bródy Sándor A dada című színdarabjában. Novelláink és színdarabjaink középpontjában az emberi lélek kettőssége áll: központi alakjaink a társadalom által jelentéktelennek ítélt, monotonitásban tengődő figurák, akiknek ugyanakkor szinte valószerűtlenségbe hajló individuumuk van, sorsuk törvényszerűen tragikus.

2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetetekből kiemelnétek?

Nagy örömmel lettünk az ELTE hallgatói 2016 őszén. Jó érzés volt elmerülni a szemináriumok és előadások témáiban, élvezetes volt az órákra való készülés, a könyvtárlátogatás, a kutatás, a különböző tudományterületekkel, irodalom- és színházelméleti irányzatokkal való mélyebb megismerkedés, a csoporttársainkkal való eszmecsere. Külön megtiszteltetés, hogy az egyetemi felvételünket követően az Eötvös Collegium Magyar műhelyének tagjai lettünk. Pozitív eseményként tekintünk a tavaly tavasszal a műhely által szervezett V. Juvenalia konferenciára, ahol elsőéves hallgatókként mi is előadást tartottunk.

3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartotok most, mik a terveitek?

Egy olyan családban nőttünk fel, ahol a történetmesélésnek nagy hagyománya volt. Tizenkét éves korunkig igen sok időt tölthettünk a dédnagymamánkkal, aki változatosabbnál változatosabb történeteket osztott meg velünk a gyerekkoráról. Az ő életének epizódjai alapján írtuk meg a Fogcsikorné és a viráglelkű lány című mesénket, ami 2013 tavaszán rádiójáték formájában elhangzott a Kossuth Rádióban. A szüleink, a családunk támogatása mindig nagyon sokat segített. A legelső színdarabunkat 2006-ban írtuk, ez egy karácsonyi mesejáték volt. Akkoriban szenvedélyes operalibrettó-olvasók voltunk (a szerelem ma is él!), visszaolvasva a tízéves korunkban írt szöveget, érezhető a hatás.

Középiskolásként több irodalmi pályázaton indultunk novelláinkkal. Birodalom című elbeszélésünk egy megtörtént bűnesetet dolgoz fel, a XXI. századi rabszolgatartás intézményét ábrázoltuk szürreális elemekkel és naturalista részletekkel. A novellával szerepeltünk a 2013-as Erkel Diákünnepeken, itt ismerkedtünk meg a Bárka folyóirat szerkesztőivel. A folyóirat gyermekirodalmi rovatában, a Papírhajón jelent meg a nagymamánk emlékére írt Zöldcsend-lány című mesénk 2013 nyarán, ezt további elbeszélések és mesék követték. Emlékezetesek a sárvári írótáborokban szerzett élményeink, a kerekasztalszerű foglakozások, a baráti beszélgetések éjjel-nappal. Kisepikáink eddig a már emlegetett Bárka folyóiratban, a Hévízben, az Új Forrásban, a Műút portálon és a Félonline-on jelentek meg.

Ahogy korábban is említettük, nagyon korán megpróbálkoztunk drámai szövegek írásával is. Középiskolásként a lakóhelyünkön, Simontornyán több színdarabunkat adta elő a helyi vármúzeum színjátszóköre. Tavaly Jégtorta című fekete komédiánkkal lehetőségünk nyílt részt venni a Kortárs Dráma Nyílt Fórumán. A Színházi Dramaturgok Céhének rendezésében megvalósuló több mint féléves programsorozat során kedves ismeretségeket kötöttünk dramaturgokkal, színészekkel, rendezőkkel, kritikusokkal, megfordultunk a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, a debreceni Csokonai Színház által szervezett kortárs drámafesztiválon, illetve a Pécsi Országos Színházi Találkozón is, ahol a Jégtorta felolvasószínházi keretek közt bemutatásra került. Nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy az előadás rendezését és főszerepét Hegedűs D. Géza vállalta, az előadásban részt vettek a Vígszínház, a Nemzeti Színház és a Pintér Béla Társulatának művészei, Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Orosz Ákos, Hajduk Károly, Telekes Péter és Enyedi Éva. A darab mentora és dramaturgja Lőkös Ildikó volt. Augusztusban a Gyulai Várszínházban egy újabb felolvasószínházi előadás következett, valamint a szöveg megjelent a Színházi Dramaturgok Céhe által kiadott Nyílt Fórum Füzetek 2016/17-es számában.

Jelenleg ismét részt veszünk a Nyílt Fórumon, ezúttal a Mintapinty című monodrámánkkal, amelyben egy 20. századi női sorsot ábrázolunk. Most nagyon sokat foglalkozunk ezzel a szöveggel, emellett további novellák és színdarabok megírását tervezzük.

4. Milyen összefüggéseket láttok az egyetemi és az írói létetek között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?

Inspirálóak az előadások, az olvasmányok, a szemináriumi beszélgetések. Fontosnak és fejlesztő hatásúnak érezzük (elsődlegesen a szövegeink stílusára vonatkozóan) a különböző irodalmi hagyományoknak, megközelítéseknek és korszakoknak a mélyebb megismerését, amit az egyetem általi rendszerezésben kapunk meg.

5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkoztok még?

A népdalok és a nóták szeretete szintén családi hagyomány.  A középiskolás éveink alatt sok népdaléneklési versenyen indultunk. Ez a zenekultúra ma is meghatározó a számunkra. Rendszeresen járunk színházba, kortárs irodalmat olvasunk, irodalmi rendezvényeket látogatunk – és sokat beszélgetünk a szüleinkkel Simontornyán, a nagypapánkkal Cecén, rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel – a tegnapról, a húsz évvel ezelőttről, helyzetekről, nézetekről. És új írásokat tervezünk folyamatosan, az ötletelés, az anyaggyűjtés áthatja minden gondolatunkat.

6. Ajánljatok az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?

Az elmúlt időszak katartikus olvasmányélményei közé tartozik Nádas Péter Világló részletek című könyve. Világirodalom kategóriában hasonló hatást váltott ki mindkettőnkből Ljudmila Ulickaja Jákob lajtorjája című regénye, ami az Oszeckij család viszontagságos történetét ábrázolja. Efféle érát és atmoszférát mutat be Sofi Oksanen a Sztálin teheneiben. Nagy élvezettel olvastuk Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese című novellafüzérét, Tóth Krisztina Akváriumát, mindkét könyv a fekete humorával fogott meg bennünket. És ha már feketeség és humor, Örkény István Rózsakiállítás című kisregénye régi kedvenc. Ellenben egészen új a Polkák című lengyel drámaantológiából Lidia Amejko Nondum és Magda Fertacz Abszint című darabja. Mindig élvezettel hívjuk elő klasszikus kedvenceinket is, ilyen például Tömörkény István novellairodalma, Móricz Zsigmond Rokonokja. Nemrég olvastuk újra (és néztük meg az Örkény Színházban) Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című drámáját – hihetetlenül sokat mond az ember kiszámíthatatlanságáról.

Családi kép

 

Mikor a pogácsa sem elég

A vénlány Födelevics Márta szomszédjában lakott Dani bácsi, a fiatal magyar-történelem szakos tanár. Hasonlóan Födelevics Mártához, ő is valahonnan messziről származott ide, a gyerekeken kívül, akiket tanított, senkit sem ismert a faluban. Gödörszemű girnyó volt Dani bácsi. Folyton hazasietett, ha végzett a tanítással, mert otthon munka várta. Minden nap összegyűrte a reklámszatyrokat, majd elhajtogatta őket.

A pletykák hallatára egyből ezt a Danit kereste föl a kétségbeesett Födelevics Márta.

– Nyápicka! – vigyorgott nyájasan a nő, nagy orra körül összeszorult a bőr.

– Én – mondta Dani meglepődve.

– Szaregér!

– Én.

– Senki sem barátkozik velem. Senkim sincs.

– Mit csináljak?

– És ha mi barátkoznánk?

– Hm.

– Na?

– Nem tudom.

– Mátyásföldi ingatlanok? Európai körút?

– Hm.

– Vaníliasodó?

– Hm. És hogyan kezdjük?

– Összeházasodhatnánk – mondta Födelevics Márta.

Aztán úgy csináltak, mintha Tuba és Tubáné volnának. Kézen fogva járkáltak, sétáltatáskor együtt lihegtek a kutyáikkal, egyforma ruhába bújtak. „Mégsem buzeráns némber” – gondolták az emberek, mosolyogtak. Födelevics Márta mosolygott és adakozott, alapítványozott, felújíttatott, térköveztetett.

Kis idő múltán újból a „pénzes picsáról”, Födelevics Mártáról beszéltek az emberek.

– Miből él az a nő? Honnan van annak vagyona?

– Sehol sem dolgozik!

Mihelyst szembesült avval, hogy megint közbeszéd tárgya lett, nagy munkába fogott Födelevics Márta. Éjjel-nappal dzsörzé kecskéket meg elefántokat varrt. – Tudok én dolgozni! – dörmögte a varrógép fölött görnyedve.

Hetekkel később elvitte a kész munkáit a védőnőhöz, és megkérte, hogy a dzsörzé kecskéket meg az elefántokat ossza szét a gyermekváró anyukák közt.

A kismamák meglepődtek Födelevics Márta ajándékán.

– Cuki nő lenne, kár, hogy…

A nagymamák meg szemöldöküket ráncolva, gyanakvóan beszéltek egymás közt.

– Miért nincs annak a nőnek saját gyereke? Miért nem jön a gyerek? Meddő talán?

Valaki, aki nagyon művelt volt Födelevics Mártából, azt állította, megleste, hogy egy szőrös almaforma gömb nőtt Födelevics Márta lába között, azért nem tud megtermékenyülni.

Födelevics Márta dúlt-fúlt, mikor eljutottak hozzá a pletykák. „Mit ki nem találnak rólam!” A nő Danira meredt.

– Le a gatyát! – mondta Födelevics Márta. Dani nem ellenkezett. Födelevics Márta hanyatt fektette, pelenkát erőltetett rá, cumit adott a szájába.

– Mintha csecsemő lennél. Nyüszíts! – Dani nem ellenkezett.

– Kapálózz!

– Gagyogj!

– Vigyorogj!

– Csurrants be!

– Reccsents be! – Dani nem ellenkezett.

Megint Födelevics Mártát emlegették az emberek. Milyen aranyosan tolja a babakocsit. Hogy mosolyog a gyerek. Valahol nyilvánosan meg is szoptatta a babát.

Födelevics Márta mosolygott és adakozott, alapítványozott, felújíttatott, térköveztetett. Ajándékcsomagokat osztott az általános iskolásoknak. Egy pesti néprajzos barátnőjével létrehozta a helytörténeti múzeumot.

Dani egyre kényelmetlenebbül érezte magát. „Én nem a fiad vagyok, én a férjed vagyok!” Morcosan rágta a cumit.

Az emberek ismét a szájukra vették Födelevics Mártát. Most azt beszélték róla, éhezteti a gyereket, pedig milyen nagy már az a fiú és milyen sovány és milyen öreg arcú. El kell venni Födelevics Mártától a gyereket, mert annak a nőnek elfajzott, beteg lelke van, a gondosság csírája is hiányzik belőle, magára kell hagyni a bolondságával. Födelevics Márta megijedt, hisztérikusan zokogni kezdett.

– Most mit tegyek? – bömbölte. – Mi lesz velünk?

A nő Danira meredt.

– Feküdj a sodródeszkára! – Dani nem ellenkezett. Födelevics Márta dolgozni kezdte. Ütötte-vágta, amíg csak szuszogott.

– Dagadj! – Dani nem ellenkezett. Födelevics Márta gyúrta, sodorta, szaggatta.

Megsütött egy nagy bödönnyi pogácsát. „Még hogy nem vagyok gondos!” Végigment az utcán, mindenkinek adott a pogácsából.

Elkezdték beszélni, hogy milyen igénytelen ez a Födelevics Márta, ideállít a lisztes szar pogácsájával. „Legalább töpörtyűt rakhatott volna bele a böszme!”

Födelevics Márta hazament. A pénzét elosztogatta, a Danit elsütötte. Háborogva falta fel a maradék pogácsát. „Hálátlanok” – gondolta, s megvetően maga elé köpte Dani lábujjkörmét.

 

Rendszertelen változásunk

Nem is emlegetik. Hol lehet eltemetve? A ház helyén van most a rendelő.

 

Az ezerkilencszázhuszadik évi január hó tizedik napján megjelent az alulírott anyakönyvvezető előtt tutamenyődi Vidovka Andor István Jenő Ernestina a kinek állása (foglalkozása): juris doktor, birtokos, s a kit az alulírott anyakönyvvezető személyesen ismer, és bejelentette a következő születést: a törvényes atya családi és utóneve: tutamenyődi Vidovka Andor István Jenő Ernestina, vallása: romai katholicus, állása (foglalkozása): juris doktor, birtokos, az anya családi és utóneve: tutamenyődi Vidovka Andorné született Unyi-Windisch Paula, vallása: romai katholicus, állása (foglalkozása): férjénél háztartásbeli, a gyermek neme: fiu, vallása: romai katholicus, utóneve: Ignác Jenő János.

Röviden valahogy így. Senki sem hívta Ignác Jenő Jánosnak a fiút, már csecsemőkorában is Bebegőnek nevezték.

– Nincsen, látom, a legénynek semmi becse, jaj szegénynek! – sírta magáról a Bebegő, amikor megszületett. Valóban nem sokra tartották a gyereket a Vidovkáék, a nevezetes rokonság, a plébános úr, a szoptatós dada, a szakácsnők, a gazdatisztek. Talán a juhászok becsülték volna valamire, de azok nem szaglászhatták meg. Merthogy a Bebegőnek kíméletlen birkaszaga volt, hiába mosdatták, hiába küldték illatos fürdőbe, hiába emelték a sülő fánkok fölé, hogy akkor inkább zsírszaga legyen. Nem segített semmi. Jajgatott a ténspapa, a méltóságos tutamenyődi Vidovka Andor István Jenő Ernestina, mindegyik juhászát meggyanúsította.  Ő maga a pécsi nyolcadik huszárezred századosaként szolgált, végigküzdötte a nagy háborút, leghőbb vágya volt egy karakán lószagú baba, s erre itt ez a feslett, alpári birkaszag. Honnan, hogyan!? Ettől megmaradni sem lehet. A Pau ténsmama ájuldozott, sértette a férje gyanakvása, rémületében végigjárta Európa összes szanatóriumát. Az ő apja köztisztasági hivatali tiszt volt, nem lehet, hogy a leszármazottak révén a bűz belopakodjon a családjukba.

A Bebegő nem hagyhatta el a tutamenyődi kastélyt, az uradalomba sem mehetett ki, tanítók látogatták, egy lefüggönyözött szobában élt harmincéves koráig. A hadviselésre is alkalmatlannak nyilvánították a szaga miatt. A szülei ritkán jöttek be hozzá, így nem is igazán vette észre a Bebegő, hogy mire a harmincadik életévébe lépett, illaberek nádak erek, eltűnt tutamenyődi Vidovka Andor István Jenő Ernestina, eltűnt Unyi-Windisch Paula is. Nem vette észre a Bebegő, hogy a kastély zöld szalonjából disznóól lett, a gazdatisztből kanász a serneválnál. Azt sem vette észre, hogy hemzsegő, nyugtalan népek tanyáznak a ténspapa meg a ténsmama lakosztályában, a kertészházban.  Csak akkor rémült halálra a birkaszagú uracs, amikor eltűntek a hosszú ablakok a szobájából, a hólyagos üvegek, amiket nagyon szeretett, beomlott a fal, elvitték a szekrényeket.

– Nincsen, látom, a legénynek semmi becse, jaj szegénynek! – legutoljára akkor érezte ilyen nyomorultul magát, amikor kibújt az anyjából. Hova lett fölüle a kastély? Kiment a ház az ablakon? Senki nem tudta megmondani neki, hova lett a kastély. Beirányították a tanácshoz a Bebegőt, kérdezősködjön ottan.

Beirányították az uhufejű Agitátor Icihez, aki az árnyas illegalitás fiókája volt, s most meglett, hatalmas szárnyával okítóan csapkodott a falu népe felett, farktollszoknyája lobogott utána.

– Nincsen, látom, a legénynek semmi becse, jaj szegénynek! – sopánkodott a Bebegő.

– Ugyan, kisapám. Minek a jelenet?

– Ideje bujdosásimnak, eljött már távozásomnak!

– Kutass inkább a gatyádban, ha így ráérsz bégetni.

– Szomorú utazásomnak sok okai vannak annak!

Az uhufejű Agitátor Icinek tetszett valami ebben a szegénylegényes mártíromságban. (Alighanem a birkaszag.) Végighallgatta a Bebegő sirámait.

– Dolgozol te valahol?

A birkaszagú csöndben maradt.

– Nem is szeretnél?

Csönd.

– Voltál már kilapogatva?

– Nem.

– Nem is szeretnél?

Csönd.

– Dolgozol valahol?!

Csönd. A birkaszagú értetlenül nézett maga elé.

– Akkor éhen döglesz. Nem az én bajom – az uhufejű mérgesen nyelt egyet, csapkodott a szárnyával. Megszorongatlak, hogy becsinálsz, gondolta magában.

– Nem leszel hontalan, kis bánatos burzsujom – huhogta kacéran az Agitátor Ici. A Bebegő elpirult. – Csak dolgozzál, jó?

– Kinek dolgozzak?

– Nekem – mondta az uhufejű, nagy szemével követelőn a Bebegőre meredt. – Ne félj, nem fogsz megszakadni. Fülelned kell.

Nyomban aláíratott a Bebegővel egy halomnyi papírt, hogy eztán állhatatosan fülel majd, s panaszt tesz, ha meghallja, hogy ócsárolják az Agitátor Iciéket. Aztán az Agitátor Ici ledöntötte a Bebegőt, kíméletlenséggel összelucskolta, teli lett bagolyköpettel az uracs képe.

A csendőrlaktanyából szegénylakásokat alakítottak ki ekkoriban, ott kapott egy szoba-konyhát a Bebegő. A kormos Horváthék mellett lakott, veszedelmes egy banda voltak azok. Ha az öreg kormos Horváth lerészegedett, késsel ment mindenkinek, aki csak mozgott körülötte. Banditák ezek, lógjon mindegyik, a rosseb sem dolgozik nekik, óbégatott mindig a kormos Horváth, mikor hazajött a kocsmából, volt mit kifülelnie a Bebegőnek.

A kormos Horváthéknak volt egy lánya, tizenhat éves volt a Manya, kövér, rücskös, úgy klopfolta az öreg kormos, mintha kirántott húst akarna csinálni belőle. Állandóan kék-zöld volt a Manya, de nem csak kívül, bent is, mert veszettül utálta az apját. Ha az öreg kormos tombolt, a Bebegőhöz futott át a Horváth Manya, dühöngve tömte magába a pörkölt diót, mert a Bebegőnél mindig az volt, a délutáni diópörkölés maradt meg egyedül az úri világból. A Horváth Manya egy ültő helyében meg tudott enni egy vájdling pörkölt diót. Főleg ha elverte az apja, akkor még morgott is evés közben.

A szerelmes Bebegő sorra írta a leveleket az uhufejű Agitátor Icinek, megírta a kormos Horváth átkait, hogy a boltban az a szóbeszéd, soha ilyen lehetetlen gazdája nem volt a falunak. A plébános lebeszéli az asszonyokat az MNDSZ-be járásról, nőnapkor tangóharmonikázik nekik, és táncoltatja őket a plébánián. A Börcsök rendőrről úgy hírlik, egy kulákleánynak udvarol, annak az apjánál tartja a borát. Mikor szíved az üdvre dobban, szeretnék mézet lopni onnan, csókolni édes ajkadat, zárta sorait a birkaszagú uracs, minden este odalopódzott a tanácsház ablaka alá, körbenyalta a levelet, mintha csak az uhufejű combja volna, s bedobta az Agitátor Icinek. Az sokszor elcsalinkázott hozzá, uhuhangját a fülemülék is megirigyelhették volna, olyan szépen énekelt az Agitátor Ici a Bebegőnek: munkás-paraszt asztalára bőven kerül fehér kenyér, jó falás, jár a traktor, zúg a motor, nálunk is van most már traktorállomás, meg még ilyeneket sokat.

Aztán valamiért elmaradtak az Ici röpködései. Egy nap azt a hírt hallotta a serényen fülelő és írogató Bebegő, hogy az uhufejű Agitátor Ici feleségül megy a községi párttitkárhoz.

– Nincsen, látom, a legénynek semmi becse, jaj szegénynek! – dühöngött a birkaszagú, s hosszú jelentést írt a vőlegényéről az uhufejű Agitátor Icinek, hogy az egy országos gazember, egy volt nyilas, akit a legsötétebb bűnök terhelnek. Az uhufejű Agitátor Ici nem foglalkozott evvel, csak legyintett, elfelejtette a Bebegőt, el is mentek a faluból, városra mentek, sosem jöttek vissza. A Bebegő rendületlen maradt, a tanácsháza ablakán behajított jelentéseknek továbbra is az uhufejű Agitátor Ici volt a címzettje.

Magányosan ücsörgött a konyhában a birkaszagú uracs. A szomszédból áthallatszott a kormos Horváthné jajgatása, az öreg óbégatása, a Bebegő tudta, hogy hamarosan itt lesz a leány.

Loncsos volt a Horváth Manya, sántított, morgott és vonyított. Bágyadt volt a Bebegő, erőtlen, életunt. A leány rávetette magát a nagy halom pörkölt dióra, hegyes fogával ropogtatta.

– Egyed, kisleány, nincs annál jobb.

Hízik a farkas, szárad a bárány. Szabad a vásár. Az öreg birka szájából nyálas diódarabkák maradtak a Manya fekete szőrén. A leány szeme vérbe fordult, mindent beterített a birkaszag, a Manya remegett tőle. Szétszedhetsz, mindegy már nekem, mondta a Bebegő. A Manya elkapta, beletépett a gyapjújába, a földre gyűrte, karmolta, szorongatta. Nem kapta el a Bebegő torkát, mert meglátta a pecsétgyűrűjét. Kézfej, mégsem pata.

Sokat időztek együtt a Bebegő meg a lány, de aztán a Manya is otthagyta, elmenekült az apja elől, gyorsan férjhez ment más vidékre. Búcsúzóul magával vitt egy kosár pörkölt diót. Évekkel később költözött haza elváltan, addigra meghalt a Bebegő.

Magára maradt a birkaszagú, úgy élt tovább, ahogy a kezdeti szakaszban, évtizedeken át ült odahaza, a lefüggönyözött szobában. Nem írogatott már semmit. Hosszú ücsörgése alatt vékony üveggé lett a gyomorfala, apró hólyagokkal. Mint amilyenből a tutamenyődi kastély ablakai voltak. Hatvankét éves korában megbotlott a konyhaszőnyeg szélében. Nincsen, látom, a legénynek semmi becse, jaj, hupp! Darabokra tört az üveghas, így lett vége.

A Horváth Manya nyugdíjasként sokszor biciklizi keresztül-kasul a falut, helyettes ebédkihordó, néha azért eszébe jutnak a régi dolgok, hogy hányszor kijöttek az apjához a fináncok, rejtegetniük kellett a pálinkát meg a szárított dohányt, mert ha észreveszik, becsukják az apukáját, ott volt a szomszédjukban az a lüttyentett, az egy úri valaki volt korábban, azt miért nem háborgatták?, de rég elhalt az is, nem is emlegetik… Hol lehet eltemetve? A ház helyén van most a rendelő.

 

A szövegek másodközlések, eredetei megjelenési adataik:

Mikor a pogácsa sem elég: Hévíz 2016/9
Rendszertelen változásunk: Új Forrás Online, 2018. 02. 28.

A kiemelt képen látható fotót Szkárossy Zsuzsa készítette, a kiemelt kép Ágai Ágnes munkája.