Olvassatok ELTE-seket! 14. – Tinkó Máté

A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk minden hétfőn olvasnivalóval vár titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük a hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Az e heti olvasnivalóért felelős szerzőnk: a BTK-s Tinkó Máté.

1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!

Az ELTE BTK 1945 utáni magyar irodalom doktori programján harmadéves hallgatóként Galgóczi Erzsébet életművével foglalkozom, és az ő munkássága nyomán 1956 eszme-, irodalom- és politikatörténeti kontextusával ismerkedem.

2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?

Nem túlzás kijelenteni, hogy az elmúlt tíz év alatt az ELTE életem meghatározó részévé vált, formálta az identitásomat, elég gyakran szembesítem magam azzal a ténnyel, hogy most már ez az az oktatási intézmény, ahol messze a legtöbb időt töltöttem el aktív státuszban. Ehhez nagyban hozzájárult az első két év a magyar és filozófia alapképzésen, ekkor ismerkedtem meg kiváló tanáraimmal és évfolyamtársaimmal, akik közül sokan barátaim lettek. 2009 novemberében egy egyetemi előadást követően az A épület lépcsőfordulójában pattant ki hármunk fejéből egy focicsapat alapításának ötlete, amely gárda azóta a Kozelito Tél nevet viseli, és több-kevesebb sikerrel, de még mindig töretlenül koptatja hétvégenként az egyetemi sportpálya műfüvét. Az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési időszak tulajdonképpen inkább abból a szempontból volt kihívás, hogy mennyire tudom megtartani és tovább erősíteni a kötelékeimet, vidékiként, idegenként a fővárosban. (Azt hiszem, kis változtatásokkal ide most az a bizonyos Sting-dal illene.) Komolyra fordítva: szakmailag érzésem szerint ez idő alatt fejlődtem a legtöbbet, hiszen már sokkal célirányosabban viszonyultam a saját nyilvánosság előtt megjelenő dolgaimhoz: ez leginkább az első publikációimat (recenziók írása, konferencia-előadás) takarja.

3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?

Az előző gondolatmenetet folytatva: az egyetemi képzésem korai időszakában rengetegszer gyomoridegem volt, mert féltem, hogy nem úgy gondolkodom valamiről, vagy nem úgy mondok valamit, mint ahogy arról és azt illik, emellett óriási volt bennem a megfelelési kényszer: ennek a szorongásnak is teret akartam adni az írásaimban. Ennélfogva egyszerre el is távolítottam magamtól a görcsöket, és megpróbáltam közelebb is férkőzni azokhoz a problémákhoz, amelyek tematikusan megjelentek a szövegeimben. Azt gondolom, ez az alkotói folyamat segített hozzá az önkritikus, ám végérvényben nem önmarcangoló alapmentalitáshoz. Ez a munka ért be azzal, hogy a mesterdiploma megszerzésének évében, 2014-ben az első verseskötetem is megjelenhetett a Fiatal Írók Szövetségénél. Az ösztöndíjas doktori képzés egy visszatérés története volt: amikor már alig hittem benne, kaptam lehetőséget újabb három évre a tudományos közegben, és az azóta eltelt időre nyugodt szívvel mondhatom, hogy életem egyik legőszintébb időszaka, magammal és másokkal szemben is. Ugyanakkor azóta jóval ritkábban és nagyobb megfontoltsággal ülök le írni, úgyhogy a következő verseskötetet sem sürgetem, bár nyilvánvalóan rengeteg ötletem van, amelyből az egyiket meg is fogom valósítani, mondjuk épp jövőre. De hát ígéretekkel tele a padlás – talán egy ilyen elmulasztásától viszolygok leginkább, amikor azt mondom: egyelőre csak alakulóban vannak a terveim.

4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?

Több szellemi műhely – a 2007 óta itt működő Apokrif folyóirat közössége, illetve a részben szintén a bölcsészkaron szerveződő FÉL, amely mostanában online felületként működik – is arra biztatott, hogy szépírások közlésével is bátran próbálkozzam, ennek a támogatásnak és a felolvasóesteken felém érkező, bátorító visszajelzéseknek is köszönhetően 2011-től már egyéb kortárs folyóiratoknak is mertem küldözgetni szövegeket. Emellett kedves tanárom, Bárdos László kreatív írás kurzusát is kiemelném, az ő kritikai meglátásain keresztül azóta a versírásra mint mesterségre is másként tekintek, mint addig. Ezt nehéz szavakba önteni pontosan.

5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?

2012 szeptembere óta a FÉLonline.hu prózarovatát szerkesztem, 2016 második felétől Gál Somával együttműködve a FISZ Könyvek sorozatának társszerkesztője vagyok, ekkortájt kapcsolódtam be az egyetemen működő Pesti Bölcsész Akadémia szervezési feladataiba is. A szellemi munka számomra hosszú távon fizikailag is megterhelővé válhat, a betegségekre, rosszullétekre jóval hajlamosabb vagyok – gondolom, ebben azért a mértéktelen koffeinfogyasztás és a nem alvás is szerepet játszik –, ha azt nem kíséri valamilyen sporttevékenység. Ezért már-már kényszeres módon, ugyanakkor a kapcsolattartás reményében is keresem ezeket a lehetőségeket: ha néhanapján hazautazom, az otthonomnak tekintett Békés városában gyerek- és felnőttkori barátokkal, Budapesten pedig a már említett egyetemi csapattal focizom kispályán, és amikor magányosan akarok kalóriákat égetni, akkor konditerembe és úszni járok, ezeket is heti rendszerességgel csinálom. Randa és szép szó egyszerre: karbantartom magamat. A sportot intellektuális tevékenységnek is tekintem, ezért nem sajnálom azt a tengernyi időt sem, amit rajongóként a foci- és jégkorongmérkőzésekre fordítok. És még egy szenvedélyem van: a mozgóképkultúra iránti rajongás. Az irodalmi szöveg megértésében a film narrációs technikái is nagy segítséget nyújtanak számomra.

6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?

Ezt a kérdést azért nem tudom elég komolyan venni, mert ha így tesszük fel a kérdést, akkor annyi, de annyi jó szöveg van, szóval pofátlan módon azt választom, hogy az ábécérendben vezetett listám első tíz öt csillagosát teszem közzé. Magyar és külföldi irodalom eltérő korszakokból, eltérő műnemekben, ömlesztve – Alessandro Baricco: Emmaus, Barnás Ferenc: A kilencedik, Bartis Attila: A Lázár apokrifek, Borbély Szilárd: Ami helyet, Csalog Zsolt: Tavaszra minden rendben lesz, Déry Tibor: A befejezetlen mondat, Fatou Diome: Az óceán gyomra, Esterházy Péter: Fancsikó és Pinta, Fejes Endre: Rozsdatemető, Füst Milán: A feleségem története. 9-1 a férfinem javára, ami meglehetősen igazságtalan, és nem is fedi a valóságot: ha legközelebb kérdeztek, ígérem, Galgóczi Erzsébettel és Gergely Ágnessel kezdődik majd a felsorolás.

7. Van valami, amit hozzáfűznél küldött szövegeidhez?

A kötet utáni időszak egyik legmeghatározóbb szerzői élménye volt, amikor ezeket az azonos hangra íródott szövegeket a Zempléni Múzsa lírarovatának szerkesztője, Barna Péter elfogadta, az így egy csokorban megjelenhetett. Ezúton is köszönöm neki a lehetőséget.

 

img_7862

 

 

 

A kísértés kora

Végül nem tudtál a halálfélelmen átlendülni.
Nem a szerelmen, nem a drága szón.
Nem tudtál a kísértéseken.
Inkább másokat is túltelítettél velük.
Egész eddigi életed egy merő kísértés, ha volt.
Most tündökölni kellene a fényben.
Tündökölni? Badarság, mégpedig az ócskábból való.
Csak egy kicsi kis helyet kiszorítani a sávban, ahová a nap
még besüt talán.
A magadhoz szelídítgetett percek kócába pitypangot tűzni,
ugye, hogy a gyerekkor még kijár neked.
Gyerek leszek, ha újrakezdem majd,
s téged is ártalmatlan gyereknek teremtelek.

 

A távolságok kora

Egyre messzebb kerülök tőled,
ahogy egyre messzebb kerül a táj.
Meghalsz, mielőtt élnél,
mielőtt első levegőt vennél,
egyáltalán a gondolatban
megfoganhatnál.
És én elismételem: berendezkedem
az életre nélküled.
Pedig kitalált apaként csak azt kerestem
másban, évek óta, hogy anyaként ki lehetne
különb, ki méltó velem vagy ellenem,
hogy boldogságot nyújtson neked
számvetésben, hányattatásban.
Tőled, neked, nélküled
folyton folyvást szólongatlak így,
míg a szavakat a nyelv magába zárja.
Rázkódik, már rázkódik
börtönöm mélysötét rácsa.

 

A távolságtartás kora

mindent de tényleg mindent
megpróbáltam a boldogsághoz
karbantartottam a testet
lecsillapítottam és takaréklángon őriztem a lelket
nem engedtem magam szerelembe esni
hagytam futni barátságokat
te és te és te is légy szabad akár a madár
én a száguldozás vagy araszolás helyett állandóan közepes tempót választottam
és mi lett a vége megint ugyanaz
a szenvedés az űr a látszatnyi béke
távolságot tartottam és aztán magányos lettem
végtelen lett a magányom
érzéseimben eltompultam
nem is tudom merre lenne vissza
nincsenek irányok késztetések
csak egyetlen valóság van
egyetlen állítás igaz
az élet élhetetlen

 

A semmieset kora

kislányom kisfiam
kik most már sohasem születtek meg
bocsássátok meg nekem hogy rossz ember voltam
hogy akit édesanyátokként szerettem volna elfordult tőlem
valószínűleg nem értem a létezés minőségét
nem értem a motivációk döntések ezerarcúságát
túl sokszor egyszerű pojáca voltam
kikezdtem a saját arcomat is majd lemondtam róla
perverz mód élvezetet leltem a tagadásban
ezért hagylak magatokra és teszlek árvává most és mindörökké
értelmetlenül visszhangoztok majd ti ketten
testvérként a semmiesetben
A szövegek másodközlések, eredetei megjelenési helyük: Zempléni Múzsa, 2016. ősz

 

Tinkó Máté fotóit Nyitrai Balázs készítette.
A BTK-ról készült fotó és a kiemelt kép Hatházi Tamás munkája.