Olvassatok ELTE-seket! 09. – Pertics Gergő

A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk minden hétfőn olvasnivalóval vár titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Az év első szövegeiért felelős költőnk: a BTK-s Pertics Gergő.

1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!

Irodalom- és kultúratudomány szakon tanulok, modern magyar irodalom szakiránnyal.

2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?

Magyar szakra jártam, a szakirányom a kreatív írás volt. Ha egy órát akarnék kiemelni, Tamás Ábel Antik témák a kortárs magyar irodalomban című kurzusa lenne az, mert ennek hatására kezdtem el írni azokat a verseket, amelyek mára egységes kompozícióvá álltak össze.

3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?

Örülnék egy saját kötetnek. Gyorsan és javítások nélkül írok, de rendkívül ritkán és keveset. Hasznosabb volna az írást mindennapos gyakorlattá tenni, de ezidáig ez még nem sikerült.

4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?

Ha nem jártam volna és nem járnék ide, nem írtam volna meg ezeket a verseket, de a szövegek és a személyem közötti kapcsolat nem mélyebb ennél, vagy ha mélyebb is, lényegtelennek tartom. Ami fontos, a szöveg.

5. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?

Krasznahorkai Seibo járt odalent című könyvét ajánlom, illetve a Gilgames– és Adapa-eposzt.

 

18893230_1776979875647349_1273225249457325471_n

 

Niszir hegyén

Építs hajót, Um-napisti,
minden szelet megállót építs,
építs olyat, amelyet
nem lesz vihar, mely összetörjön.
Olyan hajót, Um-napisti,
építs olyan hajót, hogy
az ég és föld bár egymásra dőljön,
az a hajó megmaradjon.
Építs hajót magadnak,
magadnak és embereidnek,
építs hajót magadnak,
magadnak és az emberi fajnak.
Magasságát, szélét és hosszát,
minden irányát és kiterjedését,
bordáit, mélyét és orrát,
csak mint árbocát, olyanra építsd,
hogy a mondottaknak megfeleljen,
képes legyen a világnak végét megállni.

A hajó bár időre megépült,
a hajó bár megépült úgy, ahogy kellett,
a földre bár gabonaeső hullott,
az emberek sorsa bár betellett,
a vihar bár mindent szétdöntve tombolt,
mindent szétzúzva tombolt és vége is lett,
a megáradt vizek bár elapadtak,
Niszir hegyét még el nem érted,
vagy ha el is érted, észre nem vetted.

Hol van a hajód, Um-napisti,
hol a hajód, és te magad hol vagy?
Hol várod az istent, hogy a fövenyre vezetve
az emberlét terhét válladról leoldja?

Hajódon a világon minden állat,
minden megmaradt ember a hajódon,
csak szárazföld nincs, csak nincs hegység,
mely sodródását megakassza.

Hajódon a világon minden állat,
minden megmaradt ember a hajódon,
veled van mind, ahogy az isten szólott,
de csak sodródsz és senki sem szólít.

Hiába kémlelsz ki hajód nyílásán:
nincsen fény a szemedbe tűzni.
Hiába vetsz horgonyt a vízbe:
nincsen szikla, amelyet érjen.

Niszir hegyét, Um-napisti,
Niszir hegyét elérned lehetetlen.
Nem fog isten a hajódra lépni,
a fövenyre kísérni senki sem fog.
Nem gyűlik a tüzed körébe senki,
magadnak sem lesz tűz melegedni.

Túl nagy a hajód, Um-napisti,
és túl szűk lett a világ körüle.
Az istenek a kormányt a kezedbe adták,
az istenek a saját egükbe szálltak.

Niszir hegyét így hogy leled meg,
hogy leled meg így, Um-napisti?

Adapa

Ha nem lesz isten, aki azt mondja, rongyokba öltözz,
ha nem lesz senki, aki ételtől-italtól óva intsen,
ha nem lesz, aki jó szóval a kapuőrökhöz küldjön,
ha életedet óvni azon az órán senki sem lesz,
ha nem készít fel minderre senki,
– hogy keresed fel majd az égi házat?
Hogy mondod el, a déli szél szárnyát letörted,
hogy mondod el,
remegő térddel?

Istened nélkül az égi házba,
pártfogód nélkül a bírói székhez,
tanácsok nélkül a kérdező elé térdelni,
emberarccal, mondd, hogyan térdelsz?

Mert azt mondják, hogy a szelek szárnyait letörted,
hogy mind letörted a szelek szárnyát,
hogy el vagy veszve
(ezt is mondják),
de mindezt emberi ésszel
hogyan fogd fel, ha sem szelekre
sem önmagadra nem emlékszel?

Ha nem emlékszel sem áldásra, hajóra,
ha sem imára, sem kötelekre,
ha sem városra, és tengerre sem emlékszel,
istened nélkül hogyan kelj fel?

Hogyan állj fel a deszkák közt a parton,
hogyan halld úgy a sirálysivítást,
hogy nem tudod, fölötte ég van,
hogy nem tudod, merre a Nagy Csarnok?

Bíráidat megkeresni
hogyan öltözz fel,
– honnan tudnád?
Hogy mit mondj majd, és merre indulj,
még a tengertől sósan
kitől kérdezd?

A déli szél szárnyát letörted,
a szelek a lábaid előtt hevernek.
Nincs szél a füledbe fújni
a választ, hogy miért,
és hogy merre.

A homokban állsz, még tengersósan,
a vizes homokban állsz, vízzel a füledben,
nem hallod meg hát azt a hangot,
amely halkan morajlik, akár a tenger.

Nem hallod meg azt a hangot,
nem hallod meg,
sem most, sem később.
Nem veszed észre: a Csarnokban állsz már,
a Csarnokban,
de háttal a kapuőrzők.

                 
Ki

Varázsdobomat ki hozza fel, az alvilágba
hogyha leejtem,
varázsdobomat ki hozza fel, vissza nekem,
az alvilágból?
Az alvilág minden borzalmát,
minden förtelmét az alvilágnak
el nekem ki meséli?
Szívszaggató történetére,
történetét újra és újra meghallgatni,
ki elé rogyok le?
Ki ment meg attól, hogy leejtett
varázsdobomért magam lemenjek,
ki óv meg attól,
hogy onnan nekem senki vissza ne hozza?

—- —

És most jönne az a részlet,
amelyben hős-barátom elém lép,
amelyben, dobomért maga
megy le, büszkén felajánlja.
És most jönne az a részlet,
most kellene, hogy jöjjön,
de hiányzik az a pár sor,
e sorok helyén hiány van,
e sorok helyén csak szél fúj,
e sorokat a semmi tartja
boltozatán a szürke égnek
helyettük ez a semmi partja.

—- —

E sorokat, hogy kimondja,
és a varázsdobot visszahozni
nem jön el ma már senki,
nem jön ma,
és holnap sem jön.
Ami lehullott, lent marad már,
amit nem mond ki senki,
befejezetlen.
Amit leejtek, hiába várnék,
amit leejtek, hiába várom.

– –

Az alvilágba ki menne le érte?
A csonka sorokért nem megy le senki.

Mind a görögség színe-java

Már az első tizenpár valamelyikénél, aki átment rajta,
halott lehetett. Ez persze nem zavarta a többit.
Részben az elégtétel, részben a tízéves munka megérdemelt gyümölcse.
Leszakítani, ha már kicsit ütődött is,
ha már kicsit rothadt is. Belevájni a fogakat mélyen,
még ha már több is rajta a fognyom, mint az ép hús. Aranyalma.
Még az utolsó, a soktízezredik is épp olyan vonzónak találta,
amikor végzett, mint képzelődtek róla mindannyian,
a gyötrelmes évek alatt. Ennyi járt nekik.
Ennyi mindenkinek járt. Kevés kárpótlás.
Egyiknek sem volt hosszú, mert nagyon rég nem voltak már nővel.
Még így is napokig tartott, mire a végére értek.
Cafatokká dörzsölődött húskupac volt csupán a végére.
A testek közé smirgliként dörzsölődő homok megtette hatását.
Az a másik, az a lovak után kötött se nézett így ki,
pedig egészen a táborig hurcolta, egészen a sátráig,
majd hagyta napokig arccal a földnek.
Még a kutyáknak, madaraknak sem kellett.
Ő más helyzet. Még így, elhasználtan is van benne valami szép,
van benne valami vonzó. Lehetetlen haragudni rá.
Egy percre talán mindenki, mindenki, aki magáévá tette,
azt gondolhatta, mégis megérte. Lehet,
hogy egy szánalmasan rövid perc volt csupán,
de ennyit igazán megérdemeltek. Csak a fontosabb vezetők,
a nagy emberek nem álltak be a sorba. De sóvárogva ők is
oda-odanéztek a tömegre, még ha tettetett rosszallással is.
Hát ilyen Párisznak lenni! Hát ilyen Meneláosznak!
És még ki tudja, kiknek. Most már sok tízezernek.
Seregnek lenni. Tíz év óta nem érezték magukat ennyire egynek,
ennyire összetartozónak. Mindvégig egyedül voltak,
legtöbbjük név nélkül, legtöbbjük anélkül a kis kárpótlás nélkül,
ami a nagyobbaknak jutott, hogy legalább a nevét,
hogy legalább a nevét megjegyzi az utókor,
és még több ezer év múlva is csak a szépre gondol,
csak a dicsőre, csak a hősire.
Az első párnál még le kellett fogni.
Egy-egy ült a kezére, jólábvértes akháj hős,
a fejére egy sem, hadd lássa a soros azt a felejthetetlen arcot.
Ilyen még a vezéreknek se jut majd, az osztozkodásnál.
Hogy Meneláosz visszavitte Spártába? Ugyan már!
Ki lenne olyan ostoba, hogy elhiggye ezt?
Ez után a tíz év után? Még leköpni se volt gusztusa,
amikor kirángatták a hálóterméből. Frissen, illatosan,
vágytól csöpögősen, ruganyos bőrrel, feszes combokkal.
A közben eltelt idő se igen látszott rajta, talán csak
a kéz- és lábfején. Ennyi kellett rá. Még jól is állt neki.
Aztán persze gyorsan sokasodtak a ráncok, a szarkalábak,
szinte a szemük láttára őszült meg. Közös erővel
vették el tőle a tíz évet, amellyel megrabolta őket.
Ennyi mindnek járt. Az otthon hagyott feleségekért,
gyermekekért. És a társadalmi igazságtalanságért,
amiért ilyen nőt csak királyok hághatnak meg,
de ezrek döglenek meg érte. Most az ő ideje jött el.
Az alma a tömegek lába elé gurult, a tömegbe dobták.
Ilyen hát összgörög seregnek lenni.

A Niszir hegyén című vers kivételével a szövegek másodközlések, eredeti megjelenési helyük: Kalligram, 2016 június

Pertics Gergő fotóit Pertics Flóra készítette.
A BTK-ról készült fotó és a kiemelt kép Hatházi Tamás munkája.