Mindenütt jó, de legjobb Sopron!

Véget ért az első nagyobb fesztivál, 120 ezer ember fordult meg a leghűségesebb városban, és már most hiányzik.

Az elmúlt években mindig irigykedve olvastam a különböző fesztiválok beszámolóit, mivel eddig összesen kétszer élveztem a sátrazás kényelmeit egy mezőn: 17 éves koromban a Pannónia Fesztiválon (ahova 999 forint volt akkor a hetijegy), illetve a Hegyalján 3 éve. Idén azonban fordult a kocka, és én írhatom meg, mekkora élmény 4 napra elköltözni egy másik bolygóra Magyarország harmadik vagy második legnagyobb fesztiválján. (Nézőpont kérdése, hogy a LEN után a Budaörsi Napokat vagy a VOLTot preferáljuk.)

Egy szóban összefoglalva, fantasztikus.  Amikor átléptem a bejáratot, mintha egy másik világba kerültem volna. Egy-két éve már kezdtem észrevenni a fogyasztók felé bekövetkezett magatartásváltozást a különböző helyeken; köszöntek az embernek, a problémájára próbáltak megoldást találni, nem pedig minél hamarabb lerázni és mindezt kedvesen, nem pedig unott stílusban. A fesztiválon ez még hangsúlyozottabban jelentkezett, éreztem, hogy mindent igyekeznek megtenni, hogy jól érezzem magam – és ez sikerült is. Sokszor a tizenkét órás műszakjuk végén lévő karszalagosok, pultosok, de még a sokszor sokat szidott biztonsági emberek is udvariasan végezték a dolgukat. Számomra ez volt az a plusz, amivel eddig máshol nem találkoztam, és a legjobban szembeötlő volt. A továbbiakban szubjektív beszámoló következik, mindenfajta elcsépelt szuper VOLT poénkodás nélkül.

A belépésnél 500 forint kaucióért kellett kiváltani a fesztiválkártyát, fizetni mindenhol ezzel lehetett, a rajta hagyott összeget és a foglalót a távozásnál pedig hiánytalanul visszaadták. Ez remek ötlet, hosszabb sorok sehol nem alakultak ki, és az apróval sem kellett bíbelődni. Azonban szintén 500 forintért egy szemeteszsákot is kapott az ember, és ezt az összeget abban az esetben fizették vissza, ha megtöltve került vissza a zsák. A hosszabb időre érkezőknek ez nem jelentett gondot, de aki csak egy napra érkezett, annak is kötelező volt kiváltani ezt. Magát az alapötlet nem tartom elvetendőnek, hogy jobban figyeljenek a fesztiválozók a környezetükre, de aki csak egy koncert erejéig jött be, nem biztos, hogy szemétszedéssel szeretett volna foglalkozni a koncert előtt vagy után.

A sátorhely megtalálása után tartottam egy gyors bejárást, két-három eltévedés után mindent memorizálni lehetett, ráadásul a VOLTos mobilalkalmazás is sokszor hasznosnak bizonyult a programtáblájával és a térképével. Be kell vallanom, az idei felhozatalból nem sok nevet ismertem, ezért nem is terveztem el előre, hogy mire megyek, majd úgyis alakul. Mivel csak 3-án érkeztem, a szerdai napról nem tudok nyilatkozni, de a csütörtöki bőven kárpótolt. A Foals egyből megnyert magának, végig kommunikáltak a közönséggel, éreztették, hogy nem csak túl akarnak lenni az egészen. A britek után Jézus és bandája a 30 seconds to Mars következett, arra jó volt, hogy elmondhassam, láttam Oscar-díjas színészt közelről, de a csonka zenekarból (Shannon Leto nem jött el a turnéra, aki pont az egyik legerősebb pontja ennek a zenekarnak. Fogadjunk, hogy volt rajongó, aki észre sem vette ezt.) pont azt a pluszt hiányoltam, ami a Foalsban megvolt, annak ellenére, hogy Letoék számait többé-kevésbé ismertem is. Természetesen a tini lányok nem maradtak hoppon, a tiszta fehérbe öltözött frontember egy-egy kósza pillantásától örök szerelemre gyúltak, hogy aztán vörösboros kólával oltsák el azt. A gitárok után a keverőpulté lett a főszerep, Steve Aoki vette birtokba a színpad minden pontját. Emlékszem, mikor először láttam a japán felmenőkkel rendelkező DJ-t, csodálkoztam, hogy tud megmaradni a mai trendekkel szembenő, szakállas, hosszú hajú, vékony stílusával, és egyre nagyobb népszerűségre szert tenni. Most már mindent értek.  Végig ugrálta a szettjét, kifutott a hangosítókhoz, előkerült a gumimatrac a közönségre, hat tortát kidobált a rajongókhoz. (Valami furcsa indok miatt valakik szeretik, ha egy tortával fejbe dobják koncerten, és így kell tovább buliznia.) Véletlenszerűen DJ Jokónál kötöttünk ki az est további részére, és az Aokira hajazó lemezlovas óriási hangulatot tudott minden este varázsolni, akinek fesztiválon lesz lehetősége, mindenképp látogassa meg egyszer!

„2014 júliusában, Sopronban, Debrecenből az éppen negyedszázados szájba baszott Tankcsapda! Később majd még pofázok, most jöjjenek a szájba baszott férgek!”

– Lukács László, 2014. július 4. Annak ellenére, hogy előre felvázoltam egy, a Tankokért nem rajongó csoporttársamnak, hogy mi fog történni a színpadon, (szélgép a hajra, köpködés, káromkodás, a lemez minőségét csak közelíteni próbáló énekhang) valamit nagyon tudnak Lukácsék, mivel népszerűségükkel egyedül a Quimby kelhet versenyre, és jelen sorok írójának is az egyik kedvenc koncertzenekara, noha rég levetette már az acélbetétes bakancsot.

A legnagyobb fellépőnek kétség kívül az Arctic Monkeys számított idén, talán nem is volt még olyan, hogy ennyire eltalálják a szervezők a fő zenekart az aktuális trendnek megfelelően. Azonban én két nappal a fellépésük után még nem tudom pontosan helyre tenni, mit láttam. Nem tartom magam vaskalapos embernek, 10 éve, mióta elkezdtem koncertekre járni, megfordultam a keményebb vonal fellépésein (Moby Dick, Wisdom, Kalapács) jártam a klasszikusok produkcióján (Republic, Edda,  Omega) a most divatos előadókon (Flour, 30Y, Punnany) és a zenéjük stílusától függetlenül mindegyiken jól tudtam magam érezni. De a brit csapat előadásán nem éreztem magam jól. A brit majmokon semmi átütő erőt nem éreztem, a lehető legkevesebb energiával eljátszották pontosan ugyanazokat a számokat ugyanolyan sorrendben, mint előtte nap Dániában. Egy zenekarra úgy tekintek, hogy ők előadóművészek, akiknek az a feladatuk, hogy úgy szórakoztassanak engem, hogy azt közben ők is élvezik, nem pedig muszájból (vagy ne lássam rajta, hogy muszájból). Ránézésre egyik fele sem valósult meg. Nem azt vártam tőlük, hogy olyan show-val álljanak elő, mint a Dillinger Escape Plan, de nem tudom megérteni, ez a nyegle, flegma stílus hogy tett szert ekkor népszerűségre hazánkban. Mert, hogy népszerűek, az kétségtelen. A legtöbb ember ekkor volt a nagyszínpad előtt, AM-es pólók jöttek szemben mindenhol, többen vártak a backstage előtt, mint a sörcsapnál. Zeneileg, hangszeri tudás alapján hibátlanok az kétségtelen, de az, hogy ilyen köntösben adják elő, számomra elég idegenné teszi az egészet.  Ráadásul azzal sem lehet vádolni őket, hogy a fesztivál hangulata nem tetszett nekik, mivel utána a vidámparki részen még a bungee jumpingot is kipróbálták. Úgy néz ki, jelenleg erre a nemtörődöm stílusra hatalmas kereslet mutatkozik, felőlem rendben van, hiába küldött Alex Turner SMS-t, hogy maradjak, akkor már mindegy volt, én átmentem a Beatrice végére, ahol Feróék többszörösen felülmúlták a szigetországiakat.

Természetesen nem csak a zenéről szólt ez az öt nap, a civil szervezetek programjai is kínáltak izgalmas látnivalókat. Ki lehetett próbálni, milyen az élet a magánzárkában, milyen ütközni 5 km/h sebességnél, vakon tájékozódni, vagy egy elborult pillanatban katonának is lehetett jelentkezni.

Összességében nagyon nehéz lenne negatívumot mondanom. Az, hogy egy koncert nekünk nem tetszik, nem feltétlenül az előadók hibája, és körülbelül három-négy másik program közül választhatunk abban az időben. Akinek nincs baja a sátrazással vagy a fél órás sorban állással a zuhanyzónál (ezekre pedig lehet előre számítani, nem meglepetésként éri az embert), csak javasolni tudom a fesztiválélményt.

Kép: hirado.hu

  • Adam

    Remelem jovore is kapsz jegyet, nagy elmeny olvasni az irasod Marton!