„Tessék befáradni, tessék csak, jó estét hölgyem, jó estét uram, tessék…” – invitál egy fura alak a gyanúsan félhomályos színházterembe. Néma csend, hullaszag épp nincs (majd lesz), van helyette sok értetlen ember egy hosszú asztal mellett, egy torzonborz figura egy trónszéken és némi vacsoramaradék. Várjuk a Messiást.
Mivel nem először járok a KOMA Bázison, nem lepődök meg a fenti jelenet láttán, ellenben a „színpadon” ücsörgő vacsoravendégek kissé meg vannak szeppenve – érthető módon, hiszen valami fura véletlen folytán közönségből szereplővé avanzsáltak. Persze nem sokáig, hiszen kell a tér az eljövendőnek és magának az eljövetelnek is. De kit is várunk tulajdonképpen ennyire?
„Az önpusztító emberiség a halálkanyarba érkezett. Végső reményként a Megmentő elérkezését várja…” – olvashatjuk a darab beharangozójában. Hát így. Adott a Régens, aki sohasem parancsol, és mindenre kapható, hűséges szolgálja, Héte. No, meg a nép, aki „odalent” tömegként tajtékzik, zúgolódik és már elég türelmetlen ahhoz, hogy holmi dalolászással ne lehessen megnyugtatni felborzolt kedélyeit. Gond egy szál se, a Próféta megérkezett, meg vagyunk váltva. Vagy mégsem.
A számokkal ugyanis gondban leszünk: a Megváltóból kettő lesz, a tanácsadó három királyból meg – szintén – kettő. A végeredmény így is úgy is négy, a szerepekkel azonban némi probléma van, valamelyik Prófétát likvidálni kell hát. Na, de mégis melyiket? Mert hogy egyik sem hamis, egy meglepő véletlen folytán ugyanis a két nő megszólalásig hasonlít egymásra (ja, mert hogy ráadásul nő is!) – majd ahogy arra később fény derül, életünk minden egyes eseménye megegyezik. Ezerévente egyszer van ilyen, na, bumm. A Régens üvölt, a három királyok ketten vannak, de három helyett is kétségbeesnek, a Próféták meg hol marják egymást, hol nővérként ölelkeznek. Mi lesz ebből?
Ahogy sejteni lehet: intrika, ármány, csalás, hazugság és persze tenger sok vér – legalábbis képletesen. Határhelyzet és konfliktus, melyben mindenki kifordul önmagából – vagy épp, hogy megmutatja a foga fehérjét. Kések villannak, eszelős kacaj hallatszódik, van itt minden, csak megváltás nincs.
Van ennek a színháznak valami hihetetlen ereje. Már maga a helyszín sem mindennapi – XV. kerület, egy régvolt iskola kopott falai, a büfében zsíros kenyér és műanyag pohárban tea, a polcokon Stephen King és Kurt Vonnegut –, aztán itt vannak a tehetséges fiatal színészek, a jobbnál jobb darabok, a többnyire kevés díszlettel operáló előadások és valamiféle plusz minden egyes alkalommal. Nehéz ezt megfogni, de olyan, mintha minden előadás köré egy kis történetet kerekítenének, misztikussá, néhol szakrálissá téve a hangulatot. És rendkívül őszintévé.
A Próféták esetében ismét sikerült ezt a hatást elérni. Ugyan a színészek játékát több helyen túlzónak találtam, a kiabálás talán több volt, mint kellett volna, az ámokfutás meg tovább tartott, mint amennyi jól esett volna, de végtére is a Kánaán és az Apokalipszis határán mozgunk, érthető a dolog. S ha már a Messiás(ok) nem ment(enek) meg bennünket, kapunk helyettük egy lánglelkű sorozatgyilkost, aki többnyire és jobb híján megoldja a helyzetet. Így lesznek az utolsókból az elsők, s múlik el a világ dicsősége prófétástul, Menyhértestül, Boldizsárostul, Paradicsom nélkül.
„Az önpusztító emberiség a halálkanyarba érkezett…” S úgy néz ki, ott is marad. Még vagy ezer évig.
Fotó: Jókúti György (A képek forrása: http://www.komabazis.hu/)
