Két flekk és egy eszpresszó 3. – A New York Kávéház

Dezső bácsi teljesen izgatott, mikor közlöm: igen, ma a New York Kávéházba megyünk. Oh, a New York – sóhajt nagyot, egészen beleborzong az emlékekbe. Én meg igazán nem szeretném kiábrándítani.

Azzal, hogy ez már valószínűleg nem az a beugrunk éjfélkor egy feketére-féle hely, nem fogunk tintás ujjakkal cikkeket cserélgetni a karzaton, és a két szép szemünkért enni egy kisirodalmit. Lévén, hogy helyünk is azért van, mert szépen előre foglaltam. (Természetesen enélkül is bőven van hely, de így tűnt illendőnek. Ez ugyanis most olyan illendőnek-kell-lenni-hely.)

– Éjfélkor jött Osvát és körbejárt a cikkekért – meséli Dezső bácsi, miközben nyitja az elegáns ajtót, aztán megtorpan, szinte szava is eláll. – Gyönyörű, nemde? – kérdem félénken, miközben a Garcon (pincér, ugyebár, de a fene sem meri ilyen parlagian hívni, ha a Café honlapján is így szerepel), szóval a jól öltözött (libériás?) Garcon a foglalt helyünkre vezet bennünket a fényáradatban és üvegpompában. Ez az egy bizonyos, hiába nem látom sehol a tintásujjúakat feketézgetni, a hely csodálatos, luxusszerű és varázslatos. Reneszánszra hajazó épület (Hauszmann Alajos eklektikus New York-palotája, mit is magyarázzam, ugye), a tavaszi napsütés csak úgy árad a hatalmas térbe, arany és márvány, nemesnél nemesebb, amit szépen ellensúlyoz a finom eleganciájú, enyhén modern berendezés. Leülünk, rendelünk. Két fekete, szokás szerint. Dezső bácsi csendesen nézelődik. Kevés a vendég, a legtöbb valószínűleg turista, spanyol szavak jobbról, kosztümök és nyakkendők balról. Halkan jegyzi meg: – Úrias, igazán úrias – és rám kacsint, érzem, kicsit keserédes ez a nosztalgia. – Tetszik tudni, ez most nem a filléres költők helye, inkább valamiféle drága Parnasszus… – próbálom mentegetni. (Mit is? A tökéletes modorú kiszolgálást, az igazán remek kávét – kis sütemény, tej, pohár víz -, a letaglózó hangulatot? A presszónkénti 950 forintot? Nem. Talán a feszengést. Hogy itt lehetünk, hogy nem néznek minket kívülállónak, de azért érezzük – mi csak turisták vagyunk a VIP-részlegen.) – A Kávézó a Boscolo Szálloda egy részét képezi ugyanis, 2006-ban nyílt meg újra – mondom tovább, mintha ez bármin is változtatna. – Persze nemcsak szállóvendégek járhatnak ide, és nemhiába a világ legszebb kávéháza (az Ucityguides.com szerint, persze ezt Dezső bácsinak nem mondom, neki talán mindegy is). Ráadásul roppant büszkék a nagy múltra – mosolygok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a kávé mellé kifinomult kis fejléces papíron még a New York történetét is megkapjuk, amit Dezső bácsi hihetetlen derűsen fogad. – Azt mesélték – suttogja élénken –, hogy a megnyitón, valamikor 1894 őszén, Molnár Ferenc a hely kulcsait a Dunába dobta. Természetesen azért, hogy a kávéház kénytelen legyen éjjel-nappal nyitva lenni! Igazából persze már akkor is luxust akartak, gazdagokat, fényt, villongást. Erre jöttünk mi! – neveti. – Nem ránk számítottak. Persze így már jó mondani, hogy itt volt a Nyugat asztala, itt a Pesti Naplóé. A karzaton ültek a színházba járók, a „veseasztalnál” gyűlt a kritikusok élesnyelvű hada. Micsoda világ volt! Minden napszakban más és más társaság törzshelye. Ott, ott oldalt – mutogat – ott sorakoztak a Pallas Lexikon kötetei… Mindig volt a kósza publicista számára egy kis kutyanyelv, vagy egy kisirodalmi, hogy éhen ne haljunk. Ha tudtunk fizetni, ha nem. És persze a világ lapjainak legjavát olvashattuk. Művelődtünk, kávéztunk, éltünk itt. De most? Ír még valaki bármelyik eldugott sarokban?

Bevallom, nem hiszem. Azért van program (esküvőkön és konferenciákon kívül is). –  New York Irodalmi Páholy – szólok közbe. – Negyedévenként irodalmi estet tartanak (2500 forintos belépti díjjal), sőt, ha jól vagyok informálva, indul a Nyugat Bár zenés irodalmi sorozata, kortárs költőkkel és mindennel, ami kell. Van Bárzongorista-verseny. Ez azért szép, nem? – Stílusos, valóban – bólogat, de csak, hogy jobb kedvem legyen. Nem, én sem így képzeltem Dezső bácsi. Sóhajtva nézek körül. – Azért így is van ebben a helyben valami, igaz? – néz rám cinkosan. Tagadhatatlan. Nem tud rám nem óriási hatással lenni a hely, ez mégiscsak A New York Kávéház, a kabátom szélét ráncigálja a hely szelleme, és csak ámulok, és szürcsölöm a kávét, és magamba szívom a levegőt, a hangulatot, mindent. – Egy kicsit szerelem, ugye? – kérdi. – Az, Dezső bácsi. Egy kicsit szerelem.

Fotó: Martin Wanda