Mindig a járatlan úton – Beszélgetés D. Tóth Krisztával

DTK. Három betű. Egy újságíró, egy híradós, egy tudósító, egy gyermekkönyvíró, egy műsorszerkesztő, egy showműsorvezető és mindez: egy személyben.

Az ELTE-ről kijutni a Kunigunda útra nem is olyan egyszerű. Legalábbis ezzel a gondolattal indulok el, miközben pörgetem a fejemben, mit is kérdezhetnék D. Tóth Krisztától, hogyan is készíthetnék interjút valakivel, akinek az a munkája, hogy interjúkat készít, beszélget, kérdez, ráadásul már a saját műsorában, nem is akármilyen szinten… Van hát bennem egy kis izgalom, legalább lefoglal a hosszú úton. Aztán eszembe jut az is, hogy ő is az ELTE-ről indult, persze távlatibb értelemben, mint én ma reggel. A DTK szerkesztői szobája előtt találkozom vele, vidám, mosolyog, épp ebédről érkezik. Ez pedig, azt hiszem, egy beszélgetéshez egészen jó kiindulópont.

Sokan sokféle D. Tóth Krisztát ismernek. Külföldi tudósító, híradós, gyermekkönyvíró, újságíró, most pedig itt a saját showműsorod, amelynek műsorvezetője és főműsorszerkesztője is vagy. Nem kérdezem, hogy melyik az igazi éned, hiszen nyilván mind Te vagy. De melyik D. Tóth Kriszta áll hozzád a legközelebb?

Nem lehet kijelenteni, hogy az egyik közelebb áll hozzám, mint a másik. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint amilyen egy virág közepe és a virágszirmok. A közepén az ember, akiből, mint a virágszirmok nőnek ki a különböző szerepek, tevékenységek. Minden ember személyiségének több dimenziója van, ezeket kell a különböző feladatok megoldása során jó ütemben és arányérzékkel előtérbe helyezni. A lehetőségek mindenki életében ott vannak. Én ezekkel általában élek, keresem a kockázatot és vállalom a kihívást. 17 évvel a hátam mögött a szakmában, azt hiszem, most már kijelenthetem: döntési helyzetben a járt és járatlan út közül én sanszosabb, hogy a járatlant választom.

Amikor elindultál a pályán, mennyire voltál tudatos? Volt egy olyan álompálya, amit el akartál érni, vagy inkább a kihívásokat, az adódó lehetőségeket követve haladtál?

Tizenhat éves korom óta újságíró szerettem volna lenni, tehát nagyon szerencsés tinédzser voltam, mert elég hamar kitaláltam, mivel akarok foglalkozni. Onnantól kezdve céltudatosan dolgoztam érte, méghozzá elég sokat. Ha kellett ingyen, ha kellett éjt nappallá téve. Az alap-adottságaim megvoltak: kíváncsi, szívós ember vagyok, aki szeret beszélni és beszélgetni, akit inspirál, ha nyomás alatt van, és szereti, ha folyamatosan történnek körülötte a dolgok. Elég korán sejthető volt, hogy nem fogok 30-40 évet ugyanabban az irodában tölteni. Úgyhogy elindultam ezen az úton, ide hozott ahol most vagyok, és ez jó. De ebben nagyon sok munka van.

És a sok munka közül mi volt a legmeghatározóbb, legmotiválóbb élmény? Ami továbbvitt, amiket tanultál ezekből a tapasztalatokból?

Sokrétű kérdés. Annak idején, a 90-es évek elején, amikor érettségiztem, még nem volt ennyire sokféle médiaképzés, nem volt minden sarkon egy kommunikációs szak vagy tanfolyam. A Színművészeti Egyetemen volt egy főleg televíziós, nagyon erősen gyakorlati képzés, és az ELTE-n indult egy média szak pár évvel azelőtt, hogy érettségizem. Akkor ez B szak volt, ami azt jelentette, hogy kellett az embernek egy fő irány mellette, ami szerintem egy abszolút helyén való elgondolás. Felvételiztem hát az angol nyelv és irodalom szakra, felvettek, és mivel média csak kétévente indult, várnom kellett egy évet, hogy azt is elkezdhessem. Nagyjából lépésről lépésre csináltam mindent, mindig volt előttem egy-egy nagyon egyértelmű, de elérhető cél. A második évben kezdtem el dolgozni, mint újságíró gyakornok. Amikor pedig ’97-ben elindultak a kereskedelmi televíziók, akkor Elek János – aki a média szak televíziós műhelyét tartotta – hívott néhányunkat az újjáalakuló TV3-ba riporterkedni. Onnantól kezdve, nem azt mondom, hogy ment minden a maga útján, de azért megvolt a meder.

Ez a következő lépés volt most az új műsorod. Új a műfaj, a showműsorvezetői szerep. Mennyiben volt ez szokatlan? Mennyire volt nehéz megtalálni a helyed?

Egy tanulási folyamat első szakaszán vagyok, vagyunk túl a csapattal. Már nagyjából látom a helyem, de még nem vagyok elégedett. Mindig is csodáltam a szakmában azokat, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy kilépjenek a komfortzónájukból. Nézd meg például Friderikusz Sándort a Legyen Ön is milliomosban. Ő is teljesen új helyzetben van, és lubickol benne, mert ez egy új kihívás, új szerep. Szerintem a fél ország eszmél rá, hogy ez a pasi mégis szimpatikus. Inspiráló látni őt a műsorban. Ez a szakma erről kellene, hogy szóljon. A folyamatos megújulásról, önmagunk rendszeres újrafogalmazásáról.
Én nagyjából egy éve hoztam egy nagyon markáns döntést, miszerint ott hagyom a politikát és a közéletet; a napi híradózást. Akkor annyira elegem lett, hogy kijelentettem, egy ideig nem is szeretnék ezzel foglalkozni. Így aztán amikor adódott ennek a műsornak a lehetősége, akkor azt mondtam, hogy jó, próbáljuk meg, majd meglátjuk. Akik írásaimon keresztül – a Nők Lapjában öt éven át volt saját rovatom – már megismertek, nem lepődtek meg azon, amit a showműsorban láttak, de ez volt a kisebbség. Úgyhogy teljesen természetes módon a nézők részéről, akik inkább a híradóból ismertek, volt először egy kollektív meghökkenés: hogy miért nevet teli szájjal, miért sír, miért harsányabb, miért szól be, miért ilyen csípős a nyelve, miért van nagyobb dekoltázsa. Aztán megszoktuk: a nézők engem, én pedig az új műfajt. Hihetetlenül örülök, hogy újra beszélgethetek, interjúkat csinálhatok. Most már ki merem mondani, és komolyan is gondolom, hogy nekem nem kell humoristának lennem, én újságíró vagyok, és egy nagyon kíváncsi ember, én ezt hozom ebbe a műfajba. Lehet, hogy nem nevetünk 52 percen keresztül harsányan, és nem folyik a könnyünk, viszont képes vagyok kihozni az interjúalanyaimból olyat, amit esetleg máskor, máshol nem mond el. Vagy megmutatni egy olyan arcát, amelyet eddig nem ismertünk. Volt egy csomó olyan katartikus élményem interjú közben, amiért már megérte.

Mesélj ezekről a katartikus élményekről. Melyik volt az, amelyet kiemelnél? Kit mondanál elsőre, aki nagyon jó, hogy ott volt veled beszélgetni?

Nem úgy terveztük, hogy ez lesz élete utolsó interjúja, de a Garas Dezsővel készült beszélgetésem örökre belém égett. December végén vettük fel, és nagyjából két hét múlva elment közülünk. Annyira jellemző és annyira gyönyörű a történet, hogy az utolsó televíziós szereplését a kisunokája kedvéért vállalta, illetve azért, hogy a Down-szindrómás gyerekeknek ne kelljen előítéletek közepette élniük. Bejött a menyével, Balla Eszter színésznővel, és fantasztikusat beszélgettünk, nevettünk… Nagyon szeretem azt, amikor egy vendégemtől tanulok valamit, mert azt hiszem, az rajtam keresztül a nézőnek is egyfajta katarzist jelent. Dezsővel feltétlenül így volt. Az a tartás, amivel az egészről beszélt, hihetetlenül tanulságos volt.
Aztán, egyik legutóbbi felvételünkön Haumann Péter volt a vendég a fiával, ők nagyon-nagyon ritkán szoktak így ketten szerepelni. Nem akarok sokat elárulni, mert csak március végén kerül adásba, de a lényeg, hogy tőle azt tanultam, nem kell a könnyeinket sem szégyellni, még akkor sem, ha tévéstúdióban ülünk.

Hogyan készül maga a műsor? Nyilván a felvétel és a forgatás egy külön dolog, de miként találjátok ki, találod ki, hogy ki legyen a vendég?

Közösen, ebben a kis szerkesztőségi szobában dolgozunk. Egy maroknyi csapat, 7-8 ember fixen. Vezető szerkesztőként eléggé aktívan részt veszek az előkészítésben és az utómunkában is. Összeülünk, ötletelünk, vitatkozunk, és közben összeáll, hogy a következő adások milyen vezérfonal alapján épüljenek fel, hogy melyik vendég kihez passzol. Próbálunk arra figyelni, hogy legyen valamilyen üzenete az egésznek. Nemcsak random behívunk embereket, hanem tényleg van valamiféle alapgondolat: az újjászületés, férfi-női szerepek, az önirónia, szkepticizmus, ilyesmi. Mindenki bedobhatja az ötleteit, de a legfontosabb szűrő az, hogy a vendég engem érdekeljen személy szerint. A műsor az én nevemet viseli, leginkább én viszem vásárra a bőröm, és a show akkor működik, ha jól érzem magam benne. Az elején belefutottunk egy-két olyan helyzetbe, hogy én húzódoztam, a többiek meggyőztek, és a végeredmény sajnos nem lett az igazi. Ha megvan a 3-4 vendégünk, akkor elkészül egy nagyon laza váz, arra még föl kell húzni a húst, amitől showműsor lesz a dolog, így aztán folyamatosan tovább ötletelünk.

Tulajdonképpen akkor ez egy napi 24 órás munka fejben?

Állandóan a fejemben van, ha éjszaka felébredek, néha akkor is eszembe jut egy-egy ötlet. Már sokszor elhatároztam, hogy odateszek egy jegyzetfüzetet az ágyam mellé, mert a legjobb ötleteim mindig félálomban jönnek. De szerintem ez egy ilyen szakma. Az ember vagy oda teszi magát teljes egészében, vagy ne csinálja. Ez nem arról szól, hogy félgőzzel bemegyek, aztán elmondom, amit elém raknak és hazamegyek. Legalábbis én soha nem voltam képes így dolgozni.

Hogyan tudod ezt a sok munkát összeegyeztetni a családdal? Mennyire fér meg a kettő egymás mellett?

Azt kell mondjam, sokkal jobban megfér, mint amikor híradóztam. Egyrészt olyan praktikus okokból, hogy leszámítva a showfelvételi napokat, amikor tényleg itt vagyok reggeltől estig, a munka egy részét otthonról is el lehet végezni. Másrészt úgy lehet alakítani az értekezleti rendet, a próbákat, ezt-azt, hogy az óvodai órákban csináljuk, amikor a gyerekem is „dolgozik”. Úgyhogy tízből kilencszer én tudok érte menni, ami egy olyan ajándék, amit csak az az anyuka tud értékelni, aki lehúzott néhány évet úgy, hogy szinte sosem tudott ott lenni ezekben az értékes délutáni órákban.  Amikor elmész érte az óvodába, akkor még frissek az élmények, és akkor csak mesél-mesél-mesél. De estére elfárad, akkor már csak enni akar meg pihenni. Én mindig ekkor értem haza a híradóból – így az élményekből nekem semmi nem maradt, de ezeket most mind visszakapom.

A családodról még annyit hadd kérdezzek, hogy milyen a kapcsolat köztetek a testvéreddel, Andrással, aki szintén műsorvezető. Nekem is van egy öcsém, így ismerős, hogy milyen is egy nővér-öcs viszony alapesetben. Van köztetek rivalizálás vagy inkább segítitek egymást?

Sajnos ő most nincs képernyőn, a Fókuszban forgat riportokat. Olyannyira nem gondolom, hogy köztünk rivalizálás lenne, hogy hajlamos vagyok azt mondani, ő tehetségesebb nálam is. Vagyis, inkább másfajta tehetsége van. Én nagyon szorgalmas voltam világ életemben, tehát amit meg lehetett tanulni, azt megtanultam. Nyilván van valamiféle affinitásom a szakma iránt, különben nem lennék másfél évtizede éve újságíró és műsorvezető. De Andrisnak van egy olyan tulajdonsága – talán azért mert nagyon komoly színészi ambíciói voltak és tehetsége is van hozzá –, hogy beállítják egy kamera elé, és száz százalékban természetesen tud bármit csinálni. Én parázós vagyok, Andris a lámpalázat szerintem hírből sem ismeri. Én nonstop végigparáztam a műsorvezetői életem első négy-öt évét, meg kellett tanulnom – és itt jön be a szorgalom – a koncentrációt, hogy kordában tartsam az érzéseimet, az indulataimat, az izgalmat. Éveket dolgoztam azon, ami neki ment azonnal. Ezt mindig csodáltam benne. Köztünk egy nagyon egészséges nővér-öcs viszony van, annak minden szépségével és küzdelmével. Kiskorunkban ugrattuk egymást, ahogy kell. Az utóbbi években viszont, anyukánk halála óta (most már 14 éve) nagyon-nagyon összekovácsolódtunk. Azóta nagyon jó barátok vagyunk, egymás bizalmasai; az első két ember közt van, akit felhívok, ha történik valami. És ez fordítva is igaz. De persze ha kikérjük egymás véleményét, nem biztos, hogy el is fogadjuk.

És ez az izgalom, ez a para, amit említettél, megvan még most is?

Az a borzalmasan destruktív izgalom, az nincs. A zabszem az megvan, szerencsére. Szerintem ezt addig érdemes csinálni, amíg az ember érzi a zabszemet. A lényeg, hogy az izgalmat kordában tudja tartani, sőt, használja. A múltkor, valamelyik felvételen iszonyatos káosz volt, elromlott valami, késett a vendég, el akart menni, már nem tudom, mindenki rohangált. Én meg álltam, mire az egyik operatőr odajött hozzám, és azt mondta: ide jövök a közeledbe, olyan jó itt lenni, mert belőled árad a nyugalom. És tényleg, az én aurám volt az egyetlen nyugodt pont.

A jövőre vonatkozólag vannak új ötletek, új tervek? Vagy most minden ez a műsor?

Nem csak ezen a műsoron dolgozom, a hétvégén kezdünk el forgatni egy ifjúsági műsort. Ez most teljesen új, nem is tudom, elmondhatom-e. Lényeg az, hogy nyílt castingon keresünk egy új „arcot” egy tévéműsor keretében. Fiatal tehetségeket szeretnénk találni, akiket érdekel ez a szakma, és akik majd a kollégáink lehetnek. Én vagyok az egyik zsűritag, ami megint csak új szerep, és nagyon várom. Ez a két műsor most kitölti az időmet.

Fotó: Radványi Zsolt