„Nagyon kimerültem a forgatás végére”

Az ismert francia rendező, François Ozon Menedékének férfi főszereplőjével és zeneszerzőjével, Louis-Ronan Choisyvel budapesti látogatáskor beszélgettünk.

Alapvetően zenészként váltál ismertté, hogy került a képbe a Menedék, és a filmezés?

Mivel nagyon tisztelem a munkásságát, meghívtam François Ozont egy koncertemre, ami után sokat beszélgettünk. Ekkor mesélt nekem erről a filmjéről, és elhívott a próbákra. Úgy gondolom, hogy Ozon azért akart egy amatőrrel forgatni, mert maga a karakter is elég nyers, és „szűz”.

Emellett viszont eléggé összetett, sokoldalú, és rengeteget változó fiatalember is egyben. Te magad mennyire tudtál azonosulni vele?

Azonosulni nem tudtam vele, ám az érzékenysége, törékenysége összekapcsol vele. Neki azonban megvan a saját élete, története – ő egy önálló ember. Erre utal az a változás is a film során, amikor kitör korábbi életéből, anyja irányítása alól, és a kezébe veszi a dolgokat, hisz mindezek nem történhettek volna meg, ha a karakter élete csak annyiból állna, amennyi a vásznon megjelenik.

Hogy tetszett maga a filmezés? Gondolkodsz azon, hogy ezt is folytatod?

Nagyon élveztem ezt a kirándulást, és hálás vagyok a lehetőségért, amit kaptam. A jövő nem tőlem függ, hisz elsősorban a rendező döntése, hogy kit tart alkalmasnak egy-egy szerepre, munkára. Részemről, ha egy újabb ajánlattal keresnének meg, minden bizonnyal igent mondanék, hiszen a filmvilág sok mindenben hasonlít arra, amivel én foglalkozom. Habár a forgatás tartalmaz mesterséges elemeket – például a képek megvágása, illetve egyéb utómunkálatok –, a művészi elemek sem szorulnak háttérbe, és rengeteg lehetőség nyílik önmagunk kibontakoztatására.

A női főszereplőt megformáló Isabelle Carré személyében azonban roppant rutinos partnert kaptál. Milyen volt vele a forgatás? A hozzá mérve jelentős tapasztalatlanságodból nem volt hátrányod?

Ozon is pontosan ezt, az erős, illetve a kiforratlan karakter kontrasztját akarta ábrázolni a filmben. Nagyon hálás vagyok, hogy vele játszhattam, mivel ugyanaz a kapcsolat, ami a filmbeli fiú és lány között kialakult, köztünk is létrejött, hiszen Isabelle nagyon nagyvonalú színésznő, aki játéka során rengeteget ad a partnerének is.

A forgatás közben, illetve azt követően hogyan értékelte a rendező a munkádat?

Az első jelenetek felvételekor kicsit túllőttem a célon, és a megtanult szöveget túlságosan nagy hévvel próbáltam előadni, így rám szólt, hogy erre nincs szükség, viselkedjek nyugodtan, visszafogottan, önmagamat adva, a karakter pedig majd magától ki fog bennem alakulni. A legfontosabb tanácsa az volt, hogy maradjak mindvégig nyitott, és próbáljam önmagamként átélni a filmben is bemutatott élethelyzeteket.

 Összességében mennyit dolgoztál a Menedékkel?

A film középső, leghosszabb részét három hét alatt vettük fel, az elejére és a végére pedig további egy hét jutott. A forgatás alatt nagyon óvatosnak kellett lennünk mindennel, hiszen Isabelle valóban terhes volt, így a fizikai állapotára folyamatosan oda kellett figyelnünk, még akkor is, amikor csupán annyi volt a feladata, hogy felmenjen egy lépcsőn.

A filmben sokszor felcsendülő dallammotívumot is te komponáltad. A zenét kifejezetten a Menedékhez szerezted, vagy Ozon egy korábbi művedet kérte el?

Már ismertem a forgatókönyvet, a rendező pedig csak annyit kötött ki, hogy a dallamvilág lágy, melankolikus legyen. Mivel eleinte elég popzenés irányban kezdtem el gondolkodni, így a későbbiekben is kaptam tőle instrukciókat, ám ez inkább csak segítség volt. Alapvetően egyébként nem volt könnyű dolgom, hiszen a forgatás alatt kellett a zenével is foglalkoznom, így szellemileg nagyon kimerültem a munkafolyamat végére.

Milyen visszajelzéseket kaptál a film megjelenését követően?

A film alapjában véve nagyon jó kritikákat kapott, bár a konzervatívabb lapok több kifogást is emeltek a film ábrázolásmódja és története ellen. A rám vonatkozó vélemények között voltak pozitívak és kevésbé hízelgőek is, de ez így természetes.

Kiknek ajánlanád leginkább a Menedéket?

Úgy gondolom, hogy egy elég nyitott filmről van szó, amit mondjuk tizenöt éves kortól bárki nyugodtan megnézhet, bár tény, hogy a története miatt azért nem egy könnyed hétvégi családi kikapcsolódás. Tényleg elég megrázóan indít, ám az első tizenöt percet követő folytatás azért már békésebb.

 

DicsukD
ELTE Online

Fotók: Martin Wanda