A gördeszkázás kulturális aspektusai

A gördeszkázás padkakoptató mellékhatásai ismertek, a fél évszázados múltra visszatekintő extrém sport kulturális térhódításáról azonban alig esik szó. Íme néhány deszkázó művész s művészkedő deszkás.

Szubkulturált előítéletek

Bőven elég, ha eltűnődünk azon, hogy egy talpig feketébe bugyolált, hófehérre sminkelt gót embertárs láttán milyen gondolatfoszlányok bukkannak fel elménkben: levágott kecskefejek, hentes husángok, okkult polipistenek.

A (z általunk érzékelt) valóság ennél persze jóval árnyaltabb, a kép korántsem olyan fekete-fehér, mint szegény kivesézett gótunk, aki mellesleg gond nélkül üzemelhet mesterfodrászként, filantróp állatorvosként, vagy épp karitatív munka-mániás tetováló művészként.

Parkosított lehetőség

Cirka tíz évvel ezelőtt, amikor még e kacskaringós sorok írójának cipőtalpait is smirgli reszelte rojtosra, az elfogadottság lejtőjén felfelé igyekvő deszkás közösségre nem a zakózásokat előkészítő kavicsok jelentették a legnagyobb veszélyt.

Az újdonságnak, lett légyen szó bármiről, nem csupán varázsa, átka is van. Utóbbiból adódóan a sztereotípiák szembeszele sziklányi akadályokat gördített a gyerekcipőben totyogó magyarországi extrém sportok, így a deszkázás útjába is.

Azonban kamaszkorunk kámforrá válásával párhuzamosan, a deszkázásról koholt előítéletek jelentős hányada is távozott kilencvenháromezer négyzetkilométerünk keserédes légköréből – legalábbis a beszédes jelek erről árulkodnak.

Miközben gombamód elszaporodtak a skateparkok – gyakran önkormányzati kezdeményezésre, lásd az Erzsébet téri és a városligeti park esetét –, szép lassan a deszkások megítélése is átzötyögött a pozitív tartomány zöldebb legelőire.

Végre valahára fény derült arra, hogy a deszkázás nem a rombolásról, az önpusztításról, a káosz és az anarchia istenítéséről szól, épp ellenkezőleg. Az extrém sportok e négykerekű vadhajtása kikezdhetetlen közösségteremtő erő, az önkifejezés egyedi és élvezetes formája, amely a tehetségesebbek elé karrierlehetőségek garmadáját gurítja –  ABEC 11-es csapágyakon.

Az iménti néhány sorban bányába telepített szentjánosbogár-kolóniaként ragyog a tény, mely szerint a gördeszkázás nem egyszerűen egy sport, sokkal több annál: komplex életstílus, amelynek számtalan aspektusát, példának ideillő okáért kulturális aspektusát is górcső alá vehetjük. Elsőként vizsgáljuk meg a muzikális megközelítés anarchista szeletét, azaz füleket kinyitni, tarajt a koponyára, szegecseket beélesíteni. Irány a punk!

Punk + Gördeszka = Skate Punk

A gördeszkázás és a punk mozgalom a nyolcvanas évek elejére távoli rokonokból testvérekké lettek, ami nem túl meglepő, mivel akkortájt mindketten az anarchista ellenkultúra zászlóshajóiként funkcionáltak.

A testvérré válás folyamatát a Kalifornia zenei színterén felbukkanó punk bandák indították el, mégpedig a Suicidal Tendencies-hez vagy a Gang Green-hez hasonló, hardcore punkot zúzó bagázsok. A műfaj destruktív úttörői természetesen aktívan deszkázó tagokkal büszkélkedhettek, tehát dalaikban nem csupán a hányással koronázott távpiálást, hanem kedvenc extrém sportjukat is megörökítették.

A nyolcvanas évek alkonyán, a kilencvenes évek hajnalán új, időnként lágyabb dallamvilágot preferáló együttesek tűntek fel a punk-horizonton. A teljesség igénye nélkül az újoncok közé tartozott az Anti-Flag, a Millencolin, a NOFX, vagy épp az MxPx.  

Zúzd le a péket!

A skate punk mozgalomhoz köthető még az 1981-ben alapított, azóta legendássá és patinássá érett Thrasher magazin. A látványos fotókkal és mélyinterjúkkal fűszerezett havilap nyers, őszinte, maníroktól mentes formában mutatja be a deszkázást és a sport prominens képviselőit. A Thrasher szerkesztősége a kultúrára éhezők elé is laktató menüsort varázsol: a magazin hasábjain visszatérő vendégek a koncertbeszámolók, a lemezkritikák, a filmismertetők, valamint a gördeszkázás dicső és dicstelen múltját taglaló cikkek.

Mielőtt békésebb, anarchiától mentes vizekre eveznénk, kötelezőnek érzem megemlíteni az egészen véletlenül kaliforniai illetőségű Baker Skateboards csapatát. E négy keréken portyázó, kattant falka az alapítóatya, Andrew Reynolds vezérletével segít életben és köztudatban tartani a hardcore skate punk-identitás hagyományait. Figyelembe véve a zűrzavarteremtő tradíciók ápolásának alapkövetelményeit, a csapatot nem pékekből, sokkal inkább Dustin Dollin-féle, balhés hobbi-alkoholistákból verbuválják.

Falapos reneszánsz

A gördeszkázás, a zenéhez hasonlóan a sokrétű képzőművészet zsenijeit is elvarázsolta, habár a mágia a kezdetek kezdetén nem éreztette hatását. A sport csikóéveit barnás árnyalatokban játszó, üres falapok uralták, aztán a grafikai nudizmust elsodorták a hetvenes évek, az őrültebbnél őrültebb remekművek elsöprő győzelmet arattak. A huszadik század utolsó negyedében önálló, burjánzó művészeti ággá nemesedett a gördeszkás grafika. A piaci szereplők megsokszorozódásával kitört a vásárlókért folytatott, öldöklő harc.

A csodafegyverként számon tartott egyediség miatt manapság minden márka más stílust képvisel, és minden márka tárt karokkal várja a James Jean- vagy Mike Sieben-kaliberű géniuszokat.

Apropó géniuszok: a deszkázás talán legismertebb reneszánsz embere Ed Templeton, aki a Terminátor-állam betonplaccai után a világ múzeumait és műtermeit is meghódította.  Templeton eleinte a Toy Machine Skateboards – amelyet ő maga alapított 1993-ban – utánozhatatlan stílusgalaxisával hívta fel magára a művészvilág figyelmét. A vászon és a rajzlap mellett bőven jutott hely a filmtekercseknek is, az absztinens Templeton már tizenkilenc évesen szorgosan kattintgatta analóg masináját.

A kitartó munkának és a páratlan kreativitásnak meglett a gyümölcse, Templeton „Teenage Smokers” című fotóalbuma első helyezést ért el egy rangos olasz pályázaton, 50 000 dollárral dagasztva a sokrétegű deszkás bankszámláját. Persze a hangsúly korántsem a bezsebelt summán, sokkal inkább a dicsőségen volt, hiszen Templeton művészkarrierje ezután repülőrajtot vett. Első kiállítását – The Essential Disturbance – 2002-ben nyitotta meg Tokióban, és azóta is műkollekciók seregével járja a világot. Utazzon bárhová, a bőröndjéből sosem hiányozhat a gördeszka, és a fényképezőgép.

The Cemetery of Reason

Legutóbbi, zajos sikerrel dübörgő kiállítása, a The Cemetery of Reason – amit az érdeklődők a budapesti Ernst Múzeumban is megtekinthettek március végéig –, teljes körű képet ad a Huntington Beach-i da Vinci munkásságáról. A fotók kendőzetlen, tabudöntögető őszinteséggel prezentálják a zsengébb generációt sújtó sorcsapásokat, a társadalmi problémákat, a lázadó mentalitás mellékhatásait, a deszkás turnék, illetve a deszkás életmód mély-és csúcspontjait, valamint végül, de nem utolsósorban, Templeton motel-légyottoktól fülledt házaséletét.

A méretek széles skáláján mozgó – csecsemőtől a bébi elefántig -, fából készített fejszobrok lenyűgöző látványt nyújtanak. Ötletessége miatt a színpompás profiltömegből kiemelkedik a tarkóra fúrt kukucskálóval, sámlival, és áll alá bújtatott villanykapcsolóval kiegészített alkotás. Ha a pöcköt megpöccintjük, majd a sámlira állva belesünk a tarkóra fúrt lyukon, egy vastagabb adaggal megtisztelt WC-csésze tárul elénk, alatta pedig a következő felirat: „My shit in Timothy Leary’s toilet”.

A Toy Machine grafikáinak képi világát idéző festményeken megjelenik a vallás-és az oktatáskritika is, vagyis az uniformizálás, a futószalagon gyártott ember bírálata. A vásznakról leszűrhető üzenet remekül harmonizál a deviáns, dohányzó tinédzsereket ábrázoló képsorozattal: egyszerre van jelen ok és okozat, tett és következmény, az ésszerűség születése és annak halála.

Aki esetleg kihagyta volna az üdvözítő gyászszertartást, imádkozzon a magasságos Rodney Mullenhez, Ed Templeton mihamarabbi visszatéréséért!

 

Kodaj Bálint

Fotók: Szájer Fanni