A szolidaritás nem egy egyetemi lecke

György Péterrel beszélgettünk Apám helyett című új könyve kapcsán, mely egy metatörténet arról, hogyan esett meg, hogy apja megjárva a bori munkatábort, élete végén a szélső jobboldalhoz csatlakozott.

György Péter – a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet igazgatója – számos példán keresztül szól a szemtanú felelősségéről, különböző rendszerek emlékezéspolitikai csődjéről, a kulturális emlékezetről és a kollektív amnéziáról. Mindezekkel kapcsolatban kérdeztem őt.

–  Én ’89 után születtem. A generációm nem hogy szemtanú nem lehet, de semmilyen emléke sincs, így felejtésre is képtelen. Csak mítoszokba tud kapaszkodni és – mint ahogy ön írja – a minket körbevevő ahistorikus normatív  reprezentáció szabályaiba. Nekünk milyen felelősségünk van a szocializmussal szemben?

– Semmilyen.

Valóban? De hát pont azt mondja, hogy a demokrácia csődje a felejtés.

– Látja, ha valamiért, akkor ezért írtam. Hogy az emberek, akik nem éltek az ancien regime -ben, hozzá juthassanak olyan szövegekhez, amelyek megszabadítják őket a használhatatlan mítoszoktól. A Kádár-rendszerről való beszéd pont olyan nehéz maguknak, mint ennyi idős koromban, számomra a Horthy-rendszerről való beszéd volt. Ugyanaz történt, – más körülmények között – tökéletesen elsüllyedt egy rendszer. Most ugye 2011-ben azt látjuk, hogy az alkotmány szintjén húsz évvel utána, gyakorlatilag mindenki megpróbálja eltüntetni a Kádár-rendszert. Ez egy nagyon veszélyes, ahistorikus játék, amit játszunk. És ezért magukat  felelősség nem terheli, viszont, ha nem fogják tudni, hogy mi volt a Kádár-rendszerben, akkor a Magyar Köztársaság egy bizonyos szempontból járhat úgy, ahogy a németek jártak, akik nem nagyon beszéltek a gyerekeiknek arról, hogy „wo warst du”…szóval, hogy hol volt a nagypapa. Nagyon fontos dolog lenne, hogy a Kádár – rendszer ne egy trauma körül, hanem rendezett körülmények között kerüljön elő. Egyszóval nekem nagyon rossz a véleményem a mitikus múltakról, mert  így tényleg nem lehet demokratikus közösséget csinálni.

Mi miből tudunk építkezni, honnan szedjük a valós megítélést?

– Ez most nagyon hülyén fog hangzani, mert az előbb azt mondtam, hogy semmi felelősség nem terheli magukat, másrészt viszont meg kell érte küzdeniük. Olyan dolgokért, ami magukon kívül senkinek nem fontos. Ezzel tisztában kell lenni. Pontosan kell látnia, hogy a politikai viszony olyan, hogy tulajdonképpen  nagyon kevés csoport van – vagy talán nincs-, aki érdekelt abban, hogy a Kádár-rendszerről tényleg meg lehessen tudni az igazat. Az egyik így, a másik úgy, de most nem a pártpolitikáról szeretnék beszélni. Az a helyzet, hogy egy mitikus múltban élő társadalomhoz képest, a maguk nemzedékének kevés józanabb érdeke van, mint hogy megismerjék a múltat. Nézze el nekem, hogy ezt mondom, de szerintem ezért járnak egyetemre. Ha a saját egzisztenciájuk – most nem a szó nyomorult pénzügyi értelmében – meg akarják alapozni, akkor pontosan azt kell   csinálniuk, amit  történészkedésnek hívnak. Különben egy ilyen felületen fognak élni. Az én nemzedékemben mindenki beletörődött abba, hogy előttünk nem volt világ, és annak nagyon súlyos következményei vannak.

Ellentmondást látok. Végül is ön azt írja, hogy nem óhajt ítélkezni az apja felett, mégis azt olvasni ki a sorai közül, hogy nekünk jogunk van megválasztani a létünk módját, hogy az egyén a saját „otthonának” meglelésének érdekében   felejthet. Kibékíthető ez az ellentét egyéni és társadalmi érdek között?

– Ez egy jó meglátás, csak van benne egy felejtés. Az, hogy az apámnak, miért volt joga hozzá: mert meg akarták ölni. Ezt soha ne felejtse el. Most tényleg értse: ez pontosan olyan dolog, mint Gyöngyöspatán gyereknek lenni. Ez nettóra ugyanolyan, egy másodpercig sem más. Soha nem fogom megbocsátani azoknak az embereknek, akik odamennek Gyöngyöspatára, és azt mondják a gyereknek az utcán,  hogy megölünk éjjel. Mert ők már rég nem lesznek ezen  a világon, amikor a gyerek még mindig ezt fogja megszívni. Ha valakivel megtörténik gyerekkorában, hogy megfenyegetik egy életre azzal, hogy erőszakkal megölik őt, vagy a szüleit, az a vicces, hogy minden a jogában áll. Egyébként egy csomó embert ismertem a Kádár-rendszerben, akik teljesen más reakciót mutattak, mint az apám erre a dologra. Az apám introvertált lett és munkamániás. Ismertem ebből a nemzedékből remek embereket, akik annak a szokásnak hódoltak, hogy mérhetetlenül mondénok lettek, ebből kifolyólag úgy gondolták, minden áldott nap a földi örömök összes fajtájában részesíteniük kell magukat és az ő szerelmeiket, mert bármikor véget érhet az egész őrület. Ez egy nagyon nagy szakadék. Magukat vagy engem tényleg senki nem fenyegetett, és akkor lehet látni, hogy ez milyen nagy ajándék, amikor az ember hirtelen a közvetlen közelében tapasztalja. Csakhogy nehéz úgy élni egy korszakban, hogy tudod, másokat halálosan fenyegetnek.

A könyvében is írja, hogy nemcsak a fiatalok közönye a Kádár-rendszerrel, hanem a többségi társadalom közönye a romagyilkosságokkal kapcsolatban is mélységesen megdöbbenti. De az  emlékezetpolitika csődjéből hogyan következik az, hogy most  ilyen tág teret nyert a rasszizmus? Mi az összefüggés a kettő között?

…Ez nem egy direkt összefüggés, sok dolog került egymás mellé. Ami most történik, az pontosan az ellenkezője annak, ami a Kádár-rendszerben történt. Akkor felfelé nivellált a rendszer. Tehát megpróbált szörnyű antidemokratikus módon, olyan társadalmi rétegeket beemelni a társadalomba, amelyen kívül voltak addig. A mai társadalmi rendszer az úgy néz ki, hogy a húsz évvel a rendszerváltozás után kiderült, hogy a felfelé nivellálás nem tetszik senkinek, mert annak az az ára van, hogy a középosztály elveszti a kultúráját. Csak az a probléma, hogy gazdaságilag ez így nem megy. Ezért most azt látjuk, hogy a cigányokat megint kifelejtjük a társadalomból a szónak az összes értelmében. Ha 12 éves kor a büntethetőségi tétel, 15 éves korban kirakjuk őket az iskolából, tulajdonképpen Gyöngyöspatánál és Sajóbábonynál véget ért Magyarország. Akkor egy idő után majd nem kell ezekkel a dolgokkal törődni megint, és annak eredménye, hogy az emberek szabad préda lettek. Én ennél rémesebbet soha el nem tudtam képzelni.

–  Mire gondolhatnak, hol a vége, ha marginalizálnak alapvetően marginális embereket?

– Egy részről egy téves gazdasági számítás, másrészről pedig mérhetetlen felelőtlenség van mögötte. Hisz a teljes társadalmi dezintegráció az embereket arra  is alkalmatlanná fogja tenni, hogy részüket a kapitalizmus globális szerkezetéből kivegyék. Az emberek általában ritkán járnak maguktól Gyöngyöspatán. A cigánytelepeken  szociológusokon kívül mást nem igen lehet látni. Az igazi kérdés az, hogy a maga nemzedékében meg lehet-e szüntetni a  szolidaritást, és azt látom, hogy igen. Ezt nem ítéletként, mondom, hisz a szolidaritás nem egy egyetemi lecke, hanem az egy olyan társadalmi-kulturális gyakorlat, amit a társadalmi léte folyamán sajátít el. És maguknak nagyon kevés alkalmunk volt rá, mert a magyar parlamenti pártok igen kevéssé voltak szolidárisak. Ami a legfontosabb ebben a kérdésben, hogy a politikai osztály tisztelet hangján beszél-e azokról az emberekről, akik szegények. Az a kérdés, hogy a társadalom képes-e arra, hogy a szegényeknek az emberi méltóságát – pontosan a születésük okán – megadja, mint a gazdagoknak.

Hogyan lehet a társadalmi szolidaritást indukálni?

–  Nagyon nehéz dolgot kérdez. A modern egyház nem a tantételeitől, hanem attól lenne modern, hogy benne akar élni a társadalomban. Sajnos ezt ritkán tapasztalni. Nem tanulják meg a hittanon, nem tanulják meg a politikában, nem tanulják meg társadalmi gyakorlat szintjén. Maximum praxis szintjén. Kénytelen vagyok hiten kívüli emberként rögzíteni, hogy az egyházak feladata lenne. Rájuk az emberi lény pénztől függetlenül tartozik.

Mindez összekapcsolódik a közösség kérdésével. Mi az átalakulásának a következménye?

A Kádár- rendszer egy ideális utópisztikus szocializmusnak a megcsúfolása volt, de volt egy nagy metafizikus vízió egy közösségről. A probléma ma az, hogy ez a liberális individualizmus nagyon alkalmas tud rá lenni, hogy a szolidaritást megszűntesse. Hosszú ideje az a kérdés Európában, hogy hogyan tudunk nemzeti identitást teremteni nacionalizmus nélkül. Tulajdonképpen a kortárs kultúrának a legnehezebb kérdése, hogy hogyan lehet demokratikus közösségeket létrehozni történetileg reális kondíciókkal. Erre mondom én azt, hogy csak az a közösség lehet demokratikus, amelyik kíméletlenül őszinte viszonyban van a múltjával.

A nemzedékem nemcsak a közösség fogalmával áll hadilábon, de az identitás kérdésével is.

Emiatt megkapó politikai ajánlat, ha azt mondom neked, hogy nem csak egyénileg boldogulhatsz, hanem lesz többes szám első személy. A metapolitikai közösségvágy abból ered, hogy van egy nemzedék, aminek zéró az identitása.

Viszont azt látom, hogy ez az ajánlat nem minket fog meg, akiknek nincs, hanem azokat, akik elvesztették.

– Persze, csak azt akarom mondani, hogy ez nagyon veszélyes. Azt elfogadom, ha valaki patrióta, abban az értelemben, hogy nem reflektálni akar arra, hogy magyar, hanem akinek ez élmény. Speciel, mert nekem is vannak ilyen érzelmeim, ezt például egy patrióta könyvnek gondolom. Viszont nagy szerelmi csalódásokat nehezebben bocsátunk meg, mint egy hétvégi tréfálkozás szomorú végét. Azt 30-40 éves távlatban sem fogja megbocsátani.

 

Kocsis Andrea

ELTE Online

Fotó: Nádor Zsombor