Bűncselekmények áldozatai az egészségügyben

A statisztikákban elkeserítő számok mutatkoznak meg a családon belüli erőszak, valamint a gyűlölet-bűncselekmények áldozatául esettek tekintetében, még annak ellenére is, hogy az alábbiak esetében kifejezetten magas a látencia, azaz alacsony számban jut a hatóságok tudomására az elkövetés ténye. Ennek oka sokszor talán éppen abban is keresendő, hogy az áldozat nem képes bizalommal fordulni a hatóságok, illetve az ellátórendszerek felé. Milyen tapasztalatai vannak a veszélyeztetett, valamint a kisebbségi csoportok tagjainak az egészségüggyel kapcsolatban, és mennyire merik igénybe venni azok segítségét? A Kriminológia TDK kerekasztal-beszélgetésén ezúttal ezekre a kérdésekre keresték a választ.

A Kriminológia TDK ülését 2019. október 15-én tartották meg, „Bűncselekmények áldozatai az egészségügyben” címmel, amelyen a téma több szakértője is részt vett, így Tóth Olga, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének Tudományos főmunkatársa, Kozáry Andrea, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára, valamint Szél Zsuzsanna, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem PhD hallgatója. A különféle szakmai területek színessége remekül biztosította a téma valamennyi oldalról történő körbejárását, valamint a problémák feltárást.

A családon belüli erőszak egyik fontos szegmense az idősek bántalmazása családon belül, mellyel kapcsolatban már több eredményes kutatás is lezajlott. Jól látható, hogy a 60 éven felüliek ellen elkövetett erőszakos cselekmények száma magas, sajnos azonban az ellátórendszerben dolgozók ritkán észlelik időben ezt a súlyos problémát. A kutatások során megkérdezett rendőrök, egészségügyi, valamint szociális intézményekben dolgozók úgy nyilatkoztak, hogy nemigen találkoznak ilyen esettel, sőt sztereotipizáltak is azzal a kijelentéssel, hogy az idősek között ilyesmi nem is lehetne jellemző. A rendőrségi akták vizsgálata alapján azonban megállapítható, hogy ennek teljes mértékben az ellenkezője látszik beigazolódni.

20191015_185136

Oktatási füzet szocális intézmények számára, a bántalmazott idősek védelmében

Az egészségügyi intézményrendszeren belül is láthatóak a különbségek a kérdéssel kapcsolatban, hiszen, amíg egy háziorvos gyakrabban találkozik családon belüli erőszakra utaló jelekkel a pácienseken, addig annak asszisztense ennek semmilyen jelét nem veszi észre.

A másik problémafelvetés, – amely a kerekasztal beszélgetés lényegesebb részét tette ki – a gyűlölet-bűncselekmények áldozatainak egészségüggyel kapcsolatos kérdésköre volt. Mindenek előtt e fogalom tisztázása fontos lehet, hiszen gyakran éppen azért nem tudnak hatékony segíteni az ellatórendszer szakmeberei, – így a rendőr, orvos, nővér, stb. – mert adott esetben nem ismerik fel, hogy az érintett gyűlölet-bűncselekménynek esett áldozatául.

Gyűlölet-bűncselekmény alatt azokat a bűncselekményeket értjük, amelyeket előítéletes indokból követnek el,  valamely meghatározott csoporthoz való vélt vagy valós tartozása, vagy e csoporthoz fűződő kapcsolata okán.

A kisebbségi csoportokhoz tartozók esetében gyakorta fordul elő hátrányos megkülönböztetés az egészségügyi ellátásuk során is, ami már csak azért is komoly problémát jelent, mert gyakran nehéz életkörülményükből adódóan az egészségügyi állapotuk is rosszabb, és itt nem csak fizikai, hanem pszichikai állapotokat is említhetünk; gyakran szoronganak, depresszióra is hajlamosabbak. Nincs meg a szükséges bizalom a páciens és a szakember között, ugyanis a gyűlölet-bűncselekmény áldozata nem fordul segítségért az orvoshoz, és így az orvos sem kezdi boncolgatni a kérdést, hogy az áldozat milyen okból is sérült meg pontosan. Ráadásul gondot okoz az is, hogy az áldozatok nincsenek jó véleménnyel az egészségügyben dolgozókkal kapcsolatban, gyakran nem érzik úgy, hogy megfelelő empátiában részesülnénék ellátásuk során. Komoly problémát jelent az is, hogy ritkán van jelen a kórházakban egy-egy szociológus szakember, aki pontosan tudja milyen lépéseket lenne szükséges megtenni a gyűlölet-bűncselekmények áldozatául esettek segítése érdekében.

Egy másik konfliktushelyzet, hogy a veszélyeztetett csoportokból kikerülő orvosokkal gyakran szívesebben és hatékonyabban kommunikálnak a hozzájuk hasonló kisebbségi csoportok tagjai. Sajnos azonban nem ritkán fordul elő, hogy az onnan kitört értelmiségi hamarosan elhagyja pályáját, mert saját csoportja ezt követően kitagadja, ami már önmagában azért is komoly gond, mert egyébként remek példaként szolgálhatna a saját csoportjának.

Gyakori jelenség, hogy a gyűlölet-bűncselekmények áldozatai nem tudják szavakba formálni, hogy ők ilyen típusú bűncselekmény áldozatává váltak, ha pedig az egészségügyben dolgozók ezt nem észlelik, nem jelentik a hatóság felé, vagy elmulasztanak látleletet venni, amely egy esetleges későbbi per során bizonyítékul szolgálhatna, akkor az elkövetés ténye egyszerűen „láthatatlan” marad. E probléma orvoslása érdekében több programot is indítottak, mely során a rendészeti, valamint az orvostanhallgatók képzéseket kaptak azzal kapcsolatban, hogyan is lehet felismerni ezen bűncselekmény típus jeleit, hogyan tudnak segítséget nyújtani az áldozatnak, milyen bejelentési kötelezettség terheli őket; egyáltalán milyen definíciókat kell ismerniük, ahhoz, hogy megfelelően járjanak el az ilyen ügyekben. Jelenleg ilyen esetekre ugyanis hazánkban még a gyakorló egészségügyi dolgozóknak sincs konkrét protokollrendszere, melyet kötelessége lenne alkalmaznia.

A szakemberek teljes egyetértésben azon az állásponton vannak, hogy az oktatás, a képzések és főként az érzékenyítések vezetnének leginkább a probléma mérsékléséhez, amelyet egyébként már mérhető kutatás eredmények is alátámasztanak. Habár a látencia valószínűleg megszüntethetetlen, de nagy sikerrel csökkenthető lenne, ha az egészségügyben dolgozók megtanulnák időben észlelni az egyébként sokszor egyértelmű jeleket.