Lukács György szobra nem maradhat a Szent István parkban – döntötte el nagy többséggel a Fővárosi Közgyűlés. A filozófus életében valóban vannak ellentmondásos fejezetek, de elegendő indok-e ez ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal kitegyük a virtuális nemzeti panteonból a világhírű tudóst? – teszi fel a kérdést az MNO.
Lukács György szobra jelenleg még az újlipótvárosi Szent István parkban található, de a Fővárosi Közgyűlés határozata alapján a filozófus és esztéta szobra nem maradhat a többé a közterületen. (Ezzel párhuzamosan az életművet gondozó Lukács Archívumot is a megszűnés veszélye fenyegeti.) A döntést leginkább az MTA határozatára hivatkozva hozták meg, amely véleményezi és három kategóriába sorolja 20. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezéseket. A „használható” kategóriába került többek között az alkotmány, Bajcsy-Zsilinszky Endre, a Zsilinszky testvére által lelőtt Áchim András, a béke, Gagarin, a győzelem, Frankel Leó, József Attila, a népkert, Prohászka Ottokár, a terv és az új élet. A legszűkebb csoportban, a „használható, de aggályos”-ban találhatjuk Marxot, Schönherz Zoltánt, Micsurint, a „nem javasolt”-ban pedig Lenin, Kun Béla, Korvin Ottó, Münnich Ferenc társaságában Ságvári Endre, Károlyi Mihály és Lukács György szerepel. Ez a határozat azonban nem kötelező érvényű, csupán útmutatást ad, miként érdemes eljárni egy-egy közterület elnevezése során. S mégis ez a véleményformálás nagy felzúdulást keltett, amelyet két kitétel megvizsgálása alapján adtak ki: „az érintett személy a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett-e; illetve hogy az adott kifejezés vagy szervezet a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerre közvetlenül utal-e”. Amikor az MNO felkereste az MTA-t, és érdeklődött, miért került Lukács György a “nem javasolt” kategóriába, az alábbi válasz érkezett: „Ez a szakvélemény nem arra vonatkozik, hogy tudósi kvalitásai alapján nevezhető-e el utca Lukács Györgyről. Így pusztán a törvényi tényállásból és a Lukács György élettörténetéből adódó konklúziót fogalmaztuk meg, mindenféle további tudományos mérlegelés nélkül.”
De mégis kicsoda az a Lukács György, és az utóbbi években miért vált belőle közellenség?
Lukács György képében egy megosztó és ellentmondásokkal rendelkező filozófus-politikusról beszélhetünk, aki 1885. április 13-án született Budapesten. Az első világháborúban mint nem fegyveres katona vett részt, s ebben az időben vált számára nyilvánvalóvá a kapitalizmus kizsákmányoló volta, s éppen ezért a forradalomban látta a kiutat. Rögtön a háború után belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, 1919 tavaszától pedig a Vörös Ujság szerkesztője lett, illetve az újjászervezett KB tagja. 1919-ben, a Magyarországi Tanácsköztársaság idején helyettes közoktatásügyi népbiztos, április 3-ától a Forradalmi Kormányzótanács népbiztosa, május–júniusban pedig a Vörös Hadsereg politikai biztosa volt; állítólag e tisztségében a tiszafüredi vereség után Poroszlón tizedeléskor nyolc embert főbe lövetéséhez járult hozzá. Eme tettéhez kapcsolatos bizonyítékok a mai napig ellentmondásosak, a kivégzettek száma és személye bizonytalan, ráadásul akkoriban a tizedelés bevett fegyelmi eljárás volt. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, ahol tovább folytatta a politikai tevékenységeit. 1923-ban személyesen is megismerkedett Thomas Mannal, és kötetbe gyűjtötte 1918 és 1922 közötti politikai, illetve filozófiai cikkeit, tanulmányait, sokat publikált a KMP bécsi folyóiratában, az Új Márciusban, továbbá különböző álneveken a budapesti 100% c. lapba is. 1930-tól fogva Marx–Engels–Lenin Intézet munkatársa volt, mint tudományos kutató, 1931-1933-ban Berlinben élt, majd visszatért a Szovjetunióba, ahol esztétikai kérdésekkel foglalkozott, s a Lityeraturnij Krityik közölte írásait. Ekkoriban Karl Marx és Friedrich Engels esztétikai megjegyzéseinek gyűjtésén munkálkodott, 1935 és 1939 között a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Filozófiai Intézetének volt munkatársa. 1941. június 29-én az NKVD letartóztatta, majd végén Taskentbe telepítették. 1945 augusztusában hazaköltözött, novemberben pedig kinevezték a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának (ma ELTE) nyilvános rendes tanárává. 1949-ben ismét országgyűlési képviselővé választották, amelyről 1951-ben lemondott, de 1953-tól ismét tagja volt a parlamentnek. 1956 október 26-án, közvetlenül a forradalom után népművelési miniszternek nevezték ki a második Nagy Imre-kormányban. Részt vett az MSZMP Ideiglenes Szervezőbizottságának a munkájában. November 4-én a jugoszláv nagykövetségre menekült, majd azt november 18-án elhagyta. A szovjet hatóságok letartóztatták, és Romániába vitették. 1957. április 11-én hazatérhetett, ami után levélben kérte, hogy az újjáalakult kommunista párt, az MSZMP tagja lehessen, de az MSZMP-be már nem igazolták vissza. 1958-ban nyugdíjazták. 1965-ig belső emigrációban élt, és csak Nyugat-Európában publikált.
Már ebből a rövid életrajzi adatból jól látszik, hogy bár Lukács elkötelezett kommunista volt, a Párt mégsem kedvelte őt. Ennek talán az lehetett az oka, hogy Lukács gondolkodó értelmiségi volt, aki meg merte kérdőjelezni a fennálló hatalom eszközeit és ideológiáját, és azt egy demokratikusabb irányba kívánta terelni (A demokratizálás jelene és jövője c. könyvében fogalmazza meg legvilágosabban kritikáját a sztálinizmusról és az államszocializmusról). A tudományos munkája azonban a mai napig naggyá teszi őt a magyarok közül, hiszen nem csak nálunk, de külföldön is közvedvelt hivatkozási alap a marxista művészetfelfogás és filozófia köreiben, elsősorban a marxista esztétika megalkotásán dolgozott. Az 1960-as években tanítványaiból különböző csoportok szerveződtek, például a humanista-marxista Budapesti Iskola, ennek a körnek a tagja voltak például Fehér Ferenc, Heller Ágnes (ELTE BTK), Márkus György, Vajda Mihály, vagy az ortodox marxista Lukács Iskola, később az ún. “Lukács-óvoda”. Ezekben olyan ma is meghatározó filozófusok tevékenykedtek, mint Almási Miklós, Hermann István, Kis János, Bence György, Ludassy Mária, Radnóti Sándor.
A tudományos munkái ellenére a magyar kultúrában véghezvitt garázdálkodása azonban tragikus. Olyan írók, gondolkodók, filozófusok, költők életét és munkásságát tette tönkre, akik nem feleltek meg a Párt elvárásainak. Egyszerűen ellehetlenítette és emigrációba kényszerítette őket, vagy éppen olyan messzire is elment, hogy az ország összes könyvtárából eltüntessék a neki nem tetsző alkotók műveit. És nem kis jelentőségű alkotókról beszélünk, hanem péáldául Hamvas Béláról, Kerényi Károlyról, Prohászka Lajosról, Faludy Györgyről, az Újholdasokról, Márai Sándorról, Nemes Nagy Ágnesről vagy éppen Weöres Sándorról.
Szóval jól látható, hogy a kérdés milyen összetett. A jobbikos politikus, aki kezdeményezte a Varga Imre által készített szobor eltávolítását, az alábbit nyilatkozta: „Lukács amellett, hogy filozófusként és íróként tevékenykedett, mindhárom kommunista rendszerben szerepet vállalt. A Tanácsköztársaság idején népbiztosként, valamint a Vörös Hadsereg tisztjeként személyesen adott utasítást nyolc ember kivégzésére, 1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kommunizmust legitimálja, 1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában.”
A baloldali értelmiség azonban tiltakozik Lukács életművének nyilvánvaló leegyszerűsítése ellen, történelemhamisításnak nevezve azt. Lukács kétségkívül a magyarországi kommunista mozgalom meghatározó alakja, aki gondolkodásával egy demokratikusabb, igazságosabb rendszer létrehozásán dolgozott. Filozófiájának és tetteinek megértése nem lehetséges úgy, ha egyszerűen kitöröljük Magyarország történelméből azt.
Forrás: wikipedia.hu, mno.hu
Kép: 444.hu
