Innen is, nyilván, sikerül elkésnem. A délután végi napfény már hideg, hideg, hidegvér, hidegvér, a bejárati kabinban kisimítom a mellényemet, meghúzom a hajgumim, és automatikusan fogom az ajtót a mögöttem jövő kedves idős nőnek. Természetesen angolul buzdítom, hogy jöjjön, mégiscsak tudjuk, hova tartunk. Futva, de őszintén visszamosolyog, hosszú, dús ősz haja van, arca akár egy negyvenes, élete teljén épp túllépő asszonyé, csak ráragasztott kéregvonásokkal, a szeme pedig egyszerűen: él. Ékes new york-i akcentussal köszöni meg… Aztán a terem közepére megy, körbeölelgetik a szervezők. Mire felénk fordul, már felszedtem az államat a padlóról és a noteszt a zsebemből. És ekkor széttárja kezét és keresetlenül üdvözöl minket. Sziasztokkal. Magyarul.
