Milyen dallam csendül fel, mikor két ember szerelembe esik? Milyen színű a lángoló, a csendes, a bohókás szerelem? E kérdésekkel indul Emmanuel Mouret legújabb filmje, A szerelem művészete.
Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó – vallja az író-rendező, Emmanuel Mouret, aki a Csak egy csók után ismét a szerelemről alkotott filmet.
Több szálon futó szerelmi történetet csinálni az utóbbi időkben amerikai kiváltság, s azon a logikán alapszik, mely szerint, ha egy séma egyszer bevált, akár hét bőr is lenyúzható róla. Volt egyszer ugyanis egy egészen kitűnő, habkönnyűségében is elgondolkodtató, édesbús komédia (tisztára mint az élet, nem?), mely az Igazából szerelem névre hallgatott (megjegyzendő, brit produkció), mely, amint hollywoodi talajra hullott, kilencet kölykedzett. Pedig az amerikai rátét (talán a Szeress, ha tudsz kivételével) savanyított mogyoróvaj: abból a merőben kommerciális ötletből merít, hogy egy munkaszüneti napból (Újév, Valentin-nap) és/vagy egy metropoliszból (Párizs, New York, stb.) meg az ábécé összes betűjének megfelelő számú és kezdőbetűjű, egymásba szerető sztárból csakis valami zseniális kasszasiker jöhet ki. Mindez félig igaz is: az adott munkaszüneti nap meg a megannyi sztár miatt a kasszasiker általában garantált, csak sajnos az átokrossz filmek is.
No de mi van akkor, ha az adott ötlet francia kezekbe kerül? Annak bizony az íze is más. A szerelem művészete cím ugyan nem sok jót ígér, mégis, az Emmanuel Mouret által írt, rendezett és szereplőként is jegyzett film lassabb, sztármentesebb, életszerűbb, zeneibb és szórakoztatóbb. Más a karaktere is: főszereplői nem mezei amerikai városlakók, hanem ultralib értelmiségiek, akik egyrészt ennek megfelelően rongyosra dohányozzák magukat, másrészt pont ennek (már az ultralibségnek, nem a dohányfüstnek) a csapdájában vergődnek – néhol a szabad szerelem, vagy az arra adott engedély kényelmetlen teher, a valós érzelmek elkendőzése önnön liberalizmusunk fátylával.
A különböző szálak nem játszanak ijesztő valószínűtlenséggel egymásba: egyetlen kamionsofőr sem találkozik csak az elkerekedő nézői ajkak kedvéért a felső középosztálybeli orvossal (pláne, mert itt leginkább a kiállítás látogatók és antikváriusok dominálnak). Ettől függetlenül a bonyodalmak ismerősek, csak a megoldások ütnek el nagyon a kiismerhető amerikai vagy a szemérmesebb magyar változataiktól. Az eleinte felsorolásszerűen egymásra következő epizódok később felváltva követik egymást, és a helyzet bonyolultságának megfelelő hosszúságuk miatt lassan el-elmaradoznak a végig kitartó, magam-helyett-a-barátnőm-sztori mellett, mely végül – természetesen – megannyi kacskaringó ellenére is eljut a beteljesülésig. Nem kevésbé hangulatosan, éppoly komótosan, s nem több kalóriával, mint egy jobbfajta mogyorós capuccino egy kényelmes kávéház teraszán.
Zelei Dávid & Gedeon Valéria
